1. fejezet

Sziasztok!

Nem tudtam megállni, hogy ne folytassam már ma az új történetet annyira ez keringett a fejemben (ne aggódjatok a régiből is lesz folytatás). A fejlécet is megcsináltam, de valamiért nem engedi feltölteni, majd később megpróbálom. Minden esetre nagyon NAGYON számítok a véleményetekre, akármilyen formában, mert nem vagyok biztos benne, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a sztori! Jó olvasást! Szokásomhoz nem híven a fejezethez kaptok néhány képet is! Puszika!!!

Talán kissé antiszociális vagyok. Hogy miért is fordult meg a fejemben ez a gondolat? Talán azért mert már harmadik napja nem mozdultam ki a házból, csak apáéknak veszem fel a telefont és az egyetlen élő ember, akivel találkoztam az a pizzafutár volt. Hiányzik a Dublini életem. Hiányoznak a barátaim. Soha nem volt sok belőlük, összesen talán öt vagy hat legtöbbjükkel még az álalánosban ismerkedtem meg. Nem tudok könnyen barátkozni. Valahogy mindig csak sodródok az emberekkel. Sokan azt gondolják, hogy barátok vagyunk, de magamban nem érzem ezt. Minden rendben volt velem, még régen… még azelőtt mielőtt ez az egész Madridi mizéria elkezdődött volna. Na nem a mostani, hanem az első. Emlékszem mennyivel nyitottabb voltam, mennyivel könyebben ismerkedtem. Most pedig itt rettegek a nappaliban és rágom a körmömet, miközben azon imádkozom, hogy el ne jöjjön a szombat. Szombat. Muszáj lesz találkoznom Ramossal. Bizos, hogy nem hagyja ki a partit. Hétfőn, amikor végre sikeresen megtaláltam Perez irodáját és túlestünk a formális megbeszélésen… (rohadt sokat fogok keresni) kedvesen meginvitált a szombat i nagy buliba, amikor magukat ünneplik és majd énis kapok 10 másodperc hírnevet, mikor bejelentik, hogy tádáám: Én vagyok az új csaj! Alig várom! Feltápászkodtam a kanapéról és az erkélyajtóhoz mentem. Tegnap befejeztem a kidobozolást, így a lakás már teljes egészében normális hely jelleget kapott. Egyetlen dobozt nem nyitottam még ki. Egy nagy fehér cipősdobozt , amire alkoholos filccel csak annyi volt írva, hogy RAMOS. Négy év volt abba a dobozba bezárva, még nem volt hozzá elég erőm, hogy kibontsam, talán majd most. Magamhoz vettem a dobozt és a cigimet, majd kimentem az erkélyre és leültem egy székre. Egymás után gyújtottam rá, de a doboz még mindig érintetlenül hevert az ölemben én pedig csak bámultam rá. A telefonom időközben ütemesen rezegni kezdett a zsebemben. A hívó ugyanaz volt, aki már három napja mindig.

- Mi a helyzet Casillas? – vettem fel végül, nem hiányzott, hogy továbbra is zaklasson. Talán ha beszélünk abbahagyja.

- Na végre, mi van veled? Mit csinálsz? – kérdezte gyorsan, aggódást éreztem a hangjában.

- Héhé… lassíts! Amúgy épp egy dobozzal szemezek.

- Még nem pakoltál ki? – csodálkozott.

- De. – válaszoltam egyszerűen, majd szívtam egy slukkot a cigarettámból.

- Akkor mi van a dobozban? – kíváncsiskodott.

- Emlékek…

- És olyan rosszak, hogy nem mered kinyitni? – nevetett fel.

- Emlékek Ramosról. – válaszoltam, mire azonnal abbahagyta a nevetést.

- Ha gondolod…

- Nem kell segítség – válaszoltam indulatosan – nagy kislány vagyok, meg tudok vele birkózni egyedül is.

- Jó csak gondoltam könyebb, ha ott van veled valaki. – mondta egyszerűen.

- Jajj Casillas, ne legyél már ennyire rohadt jó srác… - mondtam gúnyosan.

- Te meg ne legyél már ennyire fafejű, inkább ott ülsz a dobozod fölött még három napig?

- Nem ülök felette három napja! – tiltakoztam.

- Francokat nem. Nyakamat rá, hogy ki sem léptél azóta a házból.

- Ez így van, de nem emiatt a nyavajás doboz miatt.

- Hanem Ramos miatt, ergo a doboz miatt. Muszáj csinálnunk ezzel a fóbiáddal valamit elvégre mostmár itt vagy Madridban, nem kerülheted el a találkozást.

- Jó akkor gyere, ha ennyire akarsz – egyeztem bele és lediktáltam neki a címemet.

- Negyed óra és ott leszek. – mondta búcsúzásképp és már le is rakta a telefont.

Nagyszerű, utálom Casillast! Utálom az ilyen megmentési kényszeres embereket. Rossz neked? Nembaj, majd én segítek… ja hogy nem kell segítség? Nembaj én akkoris segítek neked, mert én annyira jófej vagyok. Persze ez nem volt igaz, nagyonis bírtam a srácot és jól esett, hogy törődik velem. Bementem a nappaliba és összerámoltam kicsit. Kidobáltam az üres pizzásdobozokat és bepakoltam a mosogatógépbe is. Épp annyi időm maradt, hogy egy szürke pulcsit magamra kapjak, mikor már csöngettek is .

- Gyors vagy! – nyitottam ki az ajtót, amin már be is lépett Iker, teljes életnagyságban.

- Hé kislány, azért ne örülj már ennyire!

- Te meg ne kislányozz le, csak nyamvadt négy évvel vagy öregebb nálam. – oltottam le, miközben intettem neki, hogy kövessen, majd leültem a kanapéra.

- Tehát, amikor te születtél én már tévéztem! – vigyorgott rendíthetetlenül. Lesújtóan néztem végig rajta.

- Készülsz valahova amúgy? Mert a világért sem akarnám rabolni a drága idődet!

- Este elmegyünk sörözni egyet. – vetődött le mellém, mire ösztönösen arrébb húzódtam. – Nincs kedved jönni?

- Nincs.

- Ramos nem jön. Tuti száz. Valenciába megy. Tehát még a városban sem lesz. – hangsúlyozta.

- Nem! – válaszoltam, majd tovább folytattam a körmöm kaparászását.

- És mikor fogod megszakítani, az önkéntes várfogságodat?

- Haha, de kis vicces vagy csak nem tréfa répa volt reggelire, netán vicclappal takaróztál? - néztem fel rá, miközben a körmömet rágcsáltam.

- Fúj ne csináld már ezt, mintha hat éves lennél, nem pedig huszonhat. – rántotta el a kezemet a számtól.

- Hagyj már békén! Ha azért jöttél, hogy kioktass mi a koromhoz illő viselkedés akkor lehet is menni. Megjegyzem nem fogadok el tanácsot olyan embertől, aki harminc évesen is örömét leli abban, hogy egy rohadt labdát kergessen. – vigyorogtam rá gonoszan.

- Semmit nem változtál, ugyanolyan kiállhatatlan vagy. – forgatta a szemét, mire én belemélyesztettem a körmöm a kezébe, ami még mindig az enyémen pihent.

- Hé kisanyám, ez a kéz aranyat ér! – tiltakozott.

- Blablablabla…foci…blablablabla…kapu….blablablabla…UNCSIII!

- Uncsi??? Igen? – villant meg a szeme én pedig már csak arra eszméltem, hogy az ölében vagyok ő pedig össze-vissza csiklandoz.

- Neee… ha hagyd abba… ááá hallod… oké… megadom…megadom magam – visítottam. A csiklandozás abbamaradt én pedig a karjai közt szuszogtam.

- Örülök, hogy itt vagy – mormogta a fülembe, mire én csak bólintottam. Énis örültem, hogy itt vagyok. Annak örültem, hogy ITT vagyok. Itt Casillas ölelésében, hogy mégsem következett be, az amitől a legjobban féltem, hogy elveszítem a barátságát. Befészkeltem az arcomat a nyakába és hagytam, hogy néhány könycsepp meginduljon az arcomon.

- Holly, kicsi Holly mi bánt? Mi a baj? – simogatta a hátam.

- Az hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. Hogy egyedül vagyok és mindez az én hibám. Ha három éve nem… nem teszem meg azt, akkor most minden rendben lenne. Ha nem verem ki a hisztit és nem kattanok be, akkor most lenne egy boldog életem. De most mi van nekem? Semmi. Még egy szar dobozt sem tudok kinyitni egyedül – kiszakítottam magam az öleléséből és elvettem a zsebkendőt, amit elém tartott.

- Nincs igazad. Tudod, hogy mindig itt vagyunk neked. Én, Eva, Fer és Nagore is csak hagyd, hogy segítsünk. És ne mondd, hogy a te hibád, ha Ramos észreveszi rajtad, hogy nem vagy jól akkor nem történik ez meg. Nem csak a te hibád. De visszajöttél, még mindent rendbe lehet hozni!

- Nem akarok semmit rendbe hozni! Nem azért jöttem vissza – tiltakoztam két orrfújás között.

- Hát persze, de…

- Nincsen de! – mondtam keményen. – Hozom a dobozt. – Felálltam és az erkélyre mentem, hallottam, hogy Casillas is feláll mögöttem. – Nem fogok kiugrani! – jöttem vissza, mire a kapus is visszasüppedt a kanapéra. Megkerültem az asztalt és újra leültem mellé. – Itt van – raktam az ölébe.

- Biztosan ki akarod nyitni? – nézett rám, mire csak bólintottam. Letépte a ragasztószalagokat és feltárult előttem a múlt. A dobozban meglehetősen káosz uralkodott gúnyoros összefüggésképpen a múltammal. Rengeteg dolgot dobáltam bele anno egy szomorú vasárnapi napon, volt ott minden szétszaggatott képektől kezdve elszáradt virágokig.

- De szép voltál! Már el is felejtettem.– emelt ki egy fényképet Casillas. Én voltam rajta esküvői ruhában.

- És milyen naiv! – jegyeztem meg szarkasztikusan.

- Ne mondj ilyet! Csodálatos nap volt! – a következő képen Sergio egy napozóágyon feküdt, fürdőnadrágban.

- Ez a nászutunkon készült! Én csináltam! – nosztalgiáztam. – Le se lehet törölni a képéről ezt a „világlegjobbpasijavagyok” vigyort.

- Azért neked sikerült! – mondta Iker csöndesen. – Miután elmentél hónapokig nem lehetett normálisan beszélni vele, olyan volt mint egy nem normális. Mindenkivel ordibált, a pályán pedig mindenkit fellökdösött. Teljesen kiakadt!

- Sajnálom! – mondtam minden sajnálat nélkül, majd kivettem a képet a kezéből és visszadobtam a dobozba. – A többit majd legközelebb. Mára elég volt ennyi a jóból. Szóval hova is mész te este?

- Beülünk kicsit sörözni Xabival lehet lenéz Nagore is. – mondta, miközben letette a dobozt az asztalra.

- Halj éhen, ha jön Ramos is? – néztem rá szúrós szemekkel.

- Haljak éhen! – rajzolt keresztet a szívére.

- Jó, akkor kicsit rendbe teszem magam és mehetünk. – álltam fel a kanapéról és bementem a szobámba, magára hagyva a döbbent Casillast. Nem akartam nagyon kiöltözni, de alulöltözött sem akartam lenni – Hova is megyünk pontosan? – kiabáltam ki a szobából.

- Az Escalier-be. – Rendben tehát étterem. Egy egyszerű pöttyös blúz és egy szürke nadrág mellett döntöttem a hajamat pedig feltűztem. Hezitáltam, hogy vigyek-e magammal kabátot, de végül letettem róla, hisz ez azért mégiscsak Madrid. Itt meleg van!

- Kész! – léptem ki az ajtón, Iker pedig hátrafordult.

- Azta, látod, tudsz te ha akarsz! – mosolygott. Én csak kinyújtottam a nyelvem, majd intettem, hogy mehetünk.

Taxival mentünk az Escalierbe, ami a város másik végén volt. Szerencsére nem kellett végigállnunk a sort a bejáratnál, hanem rögtön egy hátsó asztalhoz vezettek minket, ami paravánnal zárt el minket a kíváncsi szemek elől. Iker udvariasan kihúzta nekem a széket, majd leült mellém. Nagore és Xabi pár perccel később futott be. Rettegésem a találkozással kapcsolatban, alaptalannak bizonyult. Nagore lelkesen ugrott a nyakamba és már húzott is maga mellé, alig győztem válaszolni a kérdéseire.

- Szivem, nyugi, hadd vegyen levegőt! – csitította feleségét Alonso, majd kedvesen rám mosolygott.

- Miújság veled? Hogyhogy újra itt? – érdeklődött. Kötelességtudóan beszámoltam az elmúlt napok eseményeiről, miközben a pincér meghozta a rendelt italokat.

- Remélem nem tűnsz el megint! – fegyegetett meg Nagore mosolyogva, én pedig bőszen ráztam a fejem. Jól esett, hogy nem neheztelnek rám, hogy nem kezelnek kívülállóként. Fesztelen beszélgetés kezdődött, a koktélok is fogytak rendesen, mikor egyszer csak megcsörrent Xabi telefonja. A férfi ránézett a kijelzőre és a tekintete elsötétült ezzel együtt nem tudom miért, de az én szivem is felkúszott a torkomba.

- Mi az? – kérdezte Iker helyettem.

- Sergio írt, hogy csak holnap reggel indul, így ő is lejön egy kicsit. Már itt van. Kérdezi, hogy hol ülünk.– olyan lendülettel álltam fel, hogy a szék mögöttem megingott, majd felborult a táskám leesett és kiborult.

- Én... én azthiszem elmegyek… ne haragudjatok! –szabadkoztam, mire Nagore megértően bólogatott, miközben megfogta a kezem.

- Menj csak, majd beszélünk. – a lehető leggyorsabban próbáltam összeszedni a földön szétgurult cuccaim, de még így is kínzó lassúsággal teltek a másodpercek. A vállamra kaptam a táskámat, majd egy gyors intéssel elbúcsúztam mindenkitől és sietős léptekkel indultam meg az asztalunkat a többitől elválasztó paraván mögött. Sajnos nem elég gyorsan. Sergio mintha a semmiből tűnt volna elő, én pedig egyenesen a mellkasának ütköztem.

- Bocs – mondta automatikusan, mire én gyorsan továbbslisszoltam volna, de hirtelen erősen elkapta a karomat és visszafordított – Holly? Te vagy az? – függesztette rám barna szemeit. Először meglepett volt a tekintete aztán talán… szomorú?

- Sergio engedj el… - próbáltam szabadulni, de keze még mindig bilincsként tartotta fogva a karomat.

- Sergio engedd, had menjen! – hallottam magam mögül Iker hangját, mire végre enyhült a szorítás én pedig kirántottam a karomat és kirohantam az étteremből.