3.fejezet

Sziasztok!

Íme a folytatás a szavazatok alapján ebből a történetből. Remélem nem okozok nektek csalódást! Várom a véleményeiteket! Jó olvasást!

*Holly*

-          Sergio, te hogy kerülsz ide?

-          Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – tettük fel egyszerre a kérdést Ikerrel.

-          Hozzád jöttem - fordult felém. Én hátráltam egy lépést, Iker keze pedig megmozdult és óvón elém emelkedett, gúnyos mosolyt váltva ki ezzel Ramosból.

-          Azthittem ezen már túl vagyunk. – jegyezte meg, mire én előre léptem.

-          Na idefigyelj te… -kezdtem volna, de Iker a csípőmnél fogva állított meg, hogy ne essek neki Ramosnak. Van képe betörni a házamba és pofázni. Miután szusszantam egyet, megérintettem a kapus kezét jelezve, hogy pillanatnyi őrületem alábbhagyott, így ő elengedett én pedig összefontam magam előtt a kezem és kérdőn néztem Sergióra.

-          Honnan tudtad meg, hogy itt lakom? – szögeztem neki a kérdést, mire csak megrántotta a vállát.

-          Nem mindegy? Itt vagyok és kész.

-          Kúrvára, nem mindegy! – kezdtem újra begurulni – Tudod, nem szeretnék minden este hivatlan vendégeket látni a házamban és eddig csak Casillas tudta, hogy itt vagyok… - ekkor gyanakvóan Ikerre néztem, aki viszont csak bőszen rázta a fejét.

-          Haljak éhen, ha én mondtam el… - tiltakozott.

-          Iker neked már ígyis egy hete koplalnod kéne, de elhiszem… nos? – fordultam újra a hátvéd felé.

-          Beszélnünk kell! – nézett végre a szemembe, de bár ne tette volna. A lábaim elgyengültek a pillantásától.

-          Nincs miről beszélnünk. – jelentettem ki érzelemmentes hangon.

-          Nagyonis van! Iker légyszives…  - nézett Casillasra, aki pedig rám nézett.

-          Talán nem ez a megfelelő alkalom, már ígyis késésben vagyunk… - próbálkozott Iker

-          Beszélnem Kell  vele! – nézett rá ellentmondást nem tűrően a hátvéd, mire én egy nagyot sóhajtottam.

-          Rendben Iker, menj csak, hamar túlesünk rajta!  - Iker még egyszer rám nézett, mintegy megerősítést keresve, majd bólintott és elindult kifelé.

-          Megvárlak az autóban – hallottam még a hangját, mielőtt becsukódott volna az ajtó. Ramossal percekig álltunk farkasszemet nézve egymással. Fura volt őt látni három év után.

-          Nincs jogod itt lenni! Madrid az enyém. – törte meg a csöndet.

-          Nem hallottam róla, hogy megválasztottak volna polgármesternek… vagy a királyi címre pályázol? – vetettem oda flegmán.

-          Minek jöttél vissza?

-          Mert úri kedvem úgy tartotta. – erősen markoltam a karomat, hogy vissza tudjam fogni magam és ne kezdjek el ordibálni.

-          Ne gondold, hogy majd megjelensz itt, aztán visszamászol az életembe, miután csak úgy eltűntél.

-          Nana, álljon meg a fáklyásmenet…  - tartottam fel a kezem, ami már kissé remegett az indulattól. – Mit mondtál? Hogy Én visszamászok a Te életedbe? Na de Sergio, én sosem másztam bele az életedbe, emlékeim szerint te voltál az, aki pincsi módjára utánam kajtatott vagy fél évig!  - hát az eszem megáll komolyan! Mégis mit képzel ez magáról?

-          Akkor még nem tudtam, hogy milyen álnok vagy! – vágott vissza.

-          Én? Álnok? Hát én voltam az, aki összefeküdt holmi jöttment nőcskével? Én? – gurultam dühbe.

-          Hát persze, mártírkodj csak, ahhoz nagyon értesz… csak azt elfelejted, hogy előtte egy fél évig, ha már fél évekkel dobálózunk – tette hozzá gúnyosan – hozzám se szóltál, úgy bántál velem, mint egy utolsó szemétládával!

-          Jah mert körülbelül le sem szartál, sose voltál otthon, mindig hol ide-hol oda mentél… én meg nem csinálhattam semmit, nehogy neked legyen bajod belőle.

-          Egyáltalán nem szartalak le!

-          Hát énis ezt mondom cseszdmeg – basszus, ha ideges vagyok sokat káromkodom – le SEM szartál!

-          Dolgoztam, ha nem tűnt volna fel. A munkám kötelességekkel jár, nem ülhettem otthon veled állandóan, hogy a hülyeségeidet hallgassam…  - kiabált mostmár ő is.

-          Bazdmeg Ramos, azt sem vetted észre, hogy terhes vagyok! – na bumm, erre elállt a szava, nem akartam elmondani neki, de egyszerűen kicsikarta belőlem, nem tűrhettem, hogy igazságtalanságokat vágjon hozzám, hogy az ő kis tökéletes világát mentegesse, ahol Sergioramos a császár, aki szent és sérthetetlen. - Próbáltam elmondani neked, de ha este hazaestél hozzád sem lehetett szólni, a programjainkat lemondtad, aztán pedig…  aztán pedig hazahoztad azt a nőt... – a hangom elgyengült, nem akartam utat engedni a könnyeimnek, nem akartam, hogy sírni lásson. Már nem érdekel.

-          Mivan? Van egy közös babánk? – hápogott Sergio döbbenten.

-          Nincs nekünk semmi közös – vágtam rá hidegen, majd összeszedtem a táskám és a kabátom – most pedig ha megbocsátasz, én megyek, gondolom kitalálsz egyedül is. –nem érdekelt, hogy nyitva marad a ház és kipakolják, nem érdekelt semmi, egyszerűen csak el akartam menni innen, el Ramostól, el a hülyeségeitől, el az emlékektől. Az ajtóban azonban egy ujjabb akadályba ütköztem. Egy ledöbbent arcú Casillas állt velem szemben.

-          Van egy gyereked Ramostól. – mondta hitetlenkedve.

-          Nincs. – válaszoltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

-          Holly, neked van egy gyereked Ramostól? – állított meg kezeit a vállamra téve, mivel én már tovább mentem volna , annyiban hagyva ezt a dolgot, amit már ezerszer megbántam, hogy egyáltalán elmondtam.

-          Iker ne most. – toltam volna el magamtól. Nem volt nekem szükségem erre. Nem bírtam most erről beszélni.

-          Mikor? Hah? Mikor ha nem most? Ó, Holly ne csin…

-          Hagy már békén basszus! – ordítottam rá végül, mire végre elengedett és mire kettőt pislogott én már ki is kaptam a kezéből a kocsikulcsot, majd bepattantam a fekete Audiba és már ott sem voltam.

*Iker*

Ramos tajtékzott, mikor kijött a házból.

-          Hol van? Te tudtad! Te biztosan tudtad…. – esett nekem, mikor meglátott. Eszelős volt a tekintete, ami tulajdonképpen érthető, viszont legalább választ kaptunk pár nyitott kérdésre, hogy vajon miért is ment el Holly. – Neked tudnod kellett, ti állandóan egymás seggében lógtatok.

-          Hát persze Ramos tudtam, sőt én csináltam! – felbőszített az alaptalan vádaskodása. – Haver, vegyél vissza vagy esküszöm nem állok jót magamért. – löktem meg. Olyan volt mint egy felbőszült bika. Kereste, hogy minek mehet neki vagy éppen mit szedhet darabokra.

-          Nem birok leállni baszod, totál ki vagyok bukva! – fogta a fejét és fel-le járkált. – Elvette tőlem a gyerekem ez a nő egy utolsó…

-          Vigyázz a szádra Sergio, lehet, hogy tényleg elvitte a gyereket, de orbitális faszfej voltál vele akkor. Teljesen össze volt zavarodva és te ahelyett, hogy mellette lettél volna megdugtad Larát. Ráadásul a saját házatokban!

-          Védjed csak, védjed úgyis tudom, hogy kavartatok a hátam mögött – nézett rám vörös szemekkel.

-          Te egy seggfej vagy! – legszívesebben otthagytam volna. Pusztuljon meg ez a gyökér ott ahol van! De sajnos nem tehettem. Nem lett volna tanácsos Holly házánál hagyni, sanszos, hogy szétszedi az egész épületet. Mivel az a másik őrült lelépett a kocsimmal(zsák a foltját) így kénytelen voltam ottmaradni és lenyugtatni Sergiót.

*Holly*

Ha tehettem volna tövig nyomom a gázt, de sajnos lakott területen voltam így nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Viszont, amikor elértem a főutat nem kíméltem sem magam, sem az autót. A kis R8-as 200km/h-val repült alattam, őrületes érzés volt, mintha a sebességgel a gondolatok is kirepültek volna a fejemből, hiszen minél gyorsabban mentem, annál jobban kellett az útra koncentrálnom, így nem maradt időm agyalni. A 200km/h-nak az egyetlen hátránya az volt, hogy így körülbelül 10 perc alatt Valdebebasban voltam. Igyekeztem a lehető legmesszebb parkolni a többi autótól. Szerencsére a rendezvény már elkezdődött így nem sok ember lézengett odakinnt. Kiszálltam az autóból és összerendeztem kicsit magam. A fejem zsongott. Pár másodpercre a hideg karosszériához érintettem a homlokomat, de az összevisszaság nem enyhült. Nem kellett volna beszélnem Sergiónak a babáról. Senkinek nem kellett volna tudnia róla. A kezemet a hasamhoz érintettem, majd el is kaptam onnan mintha égetne. És égetett is! Fájdalmas emlékként égett bele a tudatomba a nap, amikor elvesztettem a babámat. És ez Sergio hibája! Sosem fogom megbocsátani neki!

-          Elnézést kisasszony, segíthetek valamiben? – ragadott ki sötét gondolataimból egy kellemes mély hang. Megtöröltem a szemem és felnéztem. Egészen meglepődtem, mint ahogy ő is.

-          Gonzalo? – kérdeztem hitetlenkedve. Alig ismertem meg, mikor legutóbb láttam még bőven kiskölyöknek nézett ki a hosszú hajával és a babapofijával.

-          Nahát Holly, nem tudtam, hogy itt vagy! – jött zavarba. Gonzával valahogyan sosem jöttünk ki igazán. Távolságtartó volt velem szemben én pedig sosem vettem hozzá a fáradságot, hogy megismerjem ezt a csendes argentin fiút.

-          Megváltoztál, alig ismertelek meg! – mondtam neki. És valóban így volt, sokkal férfiasabban nézett ki és az is jó döntésnek bizonyult, hogy levágatta a haját. – Hogyhogy csak most?

-          Elkéstem – hajtotta le a fejét, úgy tűnt mintha a cipője rendkívül érdekes lett volna számára.

-          Aham és miért? – érdeklődtem tovább, nem elégedve meg ennyivel.

-          Figyelj Holly én sem kérdezem meg, hogy mit keresel itt Iker kocsijával, úgy, hogy ő nincs itt oké? És azt sem, hogy miért pont Sergio és Iker hiányzik még benntről. És azt sem, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy itt vagy egyedül a parkolóban. – sorolta az indokokat, miközben végig rámnézett a felsorolás végén pedigcsak bólintottam, mire lezártnak tekintettük az ügyet.

-          Megtennéd, hogy bekísérsz? Nem nagyon szeretnék egyedül bemenni. – néztem a csatárra, aki csak bólintott és felém nyújtotta a karját.

Odabennt egészen csönd volt, tartottam attól, hogy azért, mert már elkezdődött a vacsora és igazam is volt. Gonza egészen az asztalomig kísért, majd elindult, hogy megkeresse a sajátját. Láttam, hogy a mellettem lévő kis kártyán Sergio neve díszeleg, így nem engedtem meg az argentinnak, hogy elmenjen inkább lerángattam magam mellé, amivel ujjabb pirulást értem el nála és csodálkozást az asztalunk többi tagjánál. Érkezett felénk néhány szemrehányó pillantás, amiért túl nagy zajt csaptunk a bejövetelkor, de végül lecsendesedtek a kedélyek. Éppen jókor érkeztem, mert most következett Perez beszéde. A taps alatti hangzavart kihasználva Nagore áthajolt az asztalon:

-          Jól vagy kislány? Ikert hol hagytad? – érdeklődött és bár mosolygott én mégis éreztem egy kis aggodalmat a hangjában.

-          Minden rendben, Iker pedig… - igyekeztem kitalálni valamit, de Nagore megfogta a kezem és fejével az ajtó felé intett így énis arrafelé néztem. Casillas Ramossal az oldalán épp az asztalunk felé tartott.

Szavazás!!!

Sziasztok!

Nos a hétvégén sajnos csak egy fejezetet tudok felrakni, de rajtatok áll, hogy melyik történetből! Várom a szavazataitokat, hogy melyik történet folytatására lennétek most inkább kíváncsiak! Legyetek aktívak! :)

Puszillak titeket!

2.fejezet

Halihó!

Itt is a folytatás! Tudom, tudom mostanság gyakran eltűnök, de egyáltalán nem feledkezem meg rólatok, olvasom a történeteiteket mégha nincs is időm kommentálni (viszont mostmár igyekszem őket pótolni) a legnagyobb problémám, hogy egy nap csak 24 órából áll! :D A fejezetről nem mondanék semmit, azt inkább tegyétek meg ti! Puszillak titeket!

7 évvel korábban

Idegesen doboltam ujjaimmal az Audi kormányán miközben vártam, hogy megszólaljon az a nyomorult telefon. Hogyan vehettem rá magam erre? Pénteken más dolga van az embernek, mint az utcán várakozni a sötétben, egyedül. Végre búgni kezdett a telefon.

- Na mivan? – szóltam bele olyan hangsúllyal, hogy a hívó tudja, hogy a hátam közepére sem kívánom.

- Be kéne jönnöd.

- Miért? – húztam a számat.

- Ó Ramos, miért miért? Egy zsák szarért! Gyere már be! – mielőtt visszavághattam volna erre az udvarias invitálásra rámcsapták a telefont. Kelletlenül másztam ki a Q7-esből majd az ajtóhoz mentem, ami félig nyitva volt. Ismertem már a járást, korábban is voltam itt párszor, de most mégis inkább a hangokat követtem, amik a nappaliba vezettek. Odabennt szánalmas látvány fogadott. Kedves barátom Torres hason fekve terült el a kanapén, miközben Casillas az üres üvegeket szedegette össze körülötte.

- Beszélj vele! – intett Fer felé Iker. A tarkómat vakargatva filóztam azon, hogy mit is mondhatnék, de végül csak odaültem a dohányzóasztalra és megveregettem a hátát.

- Menyünkbuli… - nyögte felém.

- Áh, hidd el haver, nem tenne az most jót neked! – láttam, hogy megvillan a szeme és erőlködve fenntebb tornássza magát.

- Menyünk…buliz…ni! – mondta szaggatottam, miközben a fél kezét a vállamra tette. Tanácstalanul néztem Casillasra, aki alig láthatóan megrázta a fejét.

- Maradjunk inkább itt, rendeljünk kaját… meg ilyesmi – javasoltam, de Fernando csak a fejét rázta.

- Nem kell kaja… csajozni akarok! – mondta meglepően tiszta hangsúllyal.

- Várj meg itt! – mondtam neki, majd felálltam és Casillas után mentem a konyhába.

- Mindenképp bulizni akar! – vázoltam a tényállást.

- Nem engedhetjük ki a házból ilyen állapotban!

- Már miért ne engedhetnénk? Ha bulizni akar, hadd bulizzon.

- Ki tudja mit csinálna ilyen állapotban?

- Felcsípne egy jó kis csajt és végre du… áú – dörzsöltem meg a fejem, mivel ez a barom tarkón vágott.

- Fogd már vissza magad Ramos, nem mindenki olyan mint te! Nandonak ott van Olalla csak most kicsit összevesztek, előfordul az ilyen.

- Oké, de csak nem zárhatjuk be ide… - érveltem.

- De ha kivisszük innen és csinál valamit, akkor a sajtó egyből rákap és akkor mindannyian szívunk! – gondolkozott el Casillas a pultnak dőlve.

- Hát akkor vigyük valami szar helyre, oda ahol nincs sajtó. – ötleteltem, de mikor kimondtam, már meg is bántam. Igazából már rég a Suenoban kellene lennem töménytelen mennyiségű pia és jó csaj társaságában, ahol hatványozottan nagyobb az esélye egy jó éjszakának, mint itt vagy valami csóró helyen.

- Ezaz! Tudsz valami ilyen helyet? – nézett rám a kapus reménykedve.

- Háát… volt egy csaj…

- Nem akarom tudni a részleteket, a lényeget mondd. – vágott közbe.

- Nem akartam megosztani veled a részleteket, a lényeg pedig, hogy van a La Palma ott van az egyetem körül ott tuti nem lesz egy firkász sem. Egyetemisták járnak oda főleg - és adja az ég, hogy legyen ott egy-két jó bula, tettem hozzá magamban.

- Rendben, akkor induljunk. – egyezett bele Casillas, majd visszaterelt a nappaliba.

A helyzet tovább romlott, én lettem ugyanis a sofőr tehát ki van csukva, az is, hogy legalább jól leigyam magam én is. Egy kisebb mellékutcában parkoltunk le. Nando legalább már abban az állapotban volt, hogy önállóan tudott járni és beszélni. Casillassal összenézve mi is megindultunk részeg barátunk után. Végül elég könnyen megtaláltuk a bárt. Elég sokan álldogálltak előtte cigarettát vagy sört szorongatva a kezükben. Pár csodálkozó pillantást kaptunk, de a legtöbben átnéztek rajtunk. Odabennt nem volt nagy a tömeg. Többnyire valóban csak egyetemisták voltak ott, akik kisebb csoportokba verődve iszogattak egy-egy asztalnál. Egészen hangulatos volt, bár nem ilyen helyekhez voltam szokva. A bámészkodásból Casillas zökkentett ki, aki maga után ráncigálva egy üres asztalhoz ültetett le minket. Vártunk pár percet, de nem jött ki senki.

- Hozok valamit inni, ti mit kértek? - álltam fel végül. Fernando, akinek a feje eddig az asztalon pihent csak felnézett és rámvigyorgott.

- Hozz két kólát – rendelt helyette a kapus. Bólintottam, majd a pult felé indultam. Előttem éppen egy bekötött szemű lányt vezettek egy asztal felé, amin egy torta várakozott és jópár fiatal. Kíváncsian fordultam a vidám társaság felé.

- Kész vagy Holly? – kérdezte egy hosszú barna hajú csaj a bekötött szeműtől.

- Már teljesen! Levehetem végre a kendőt? – kérdezte türelmetlenül majd már kezdte is kioldani a csomót.

- Boldog születésnapot! – kiáltotta felé mindenki, amikor lekerült a kendő, majd mindannyian a nyakába borultak. A kis szőke nem győzött mindenkit ölelgetni. Épp visszafele tartottam az asztalunkhoz, ahonnan Torres pattant fel és meg sem állt a szőke lányig. Casillassal még reagálni sem volt időnk, amikoris szőke barátunk már a csaj nyakában csüngött, aki kétségbeesetten pislogott körbe. Az asztaltársaságra csend telepedett, mint ahogy az egész helyre is. Mindenki a kialakulóban lévő jelenetet figyelte. Nando végre elengedte a lányt, aki vöröslő arccal nézett ránk. Cassillas pedig megunva a csöndet odament hozzá.

- Szia, ne haragudj a barátomra, nincsen túl jól! – magyarázkodott, miközben karon ragadta a csatárt és megpróbálta menteni a helyzetet.

- Semmi…semmi baj… - hebegett a lány tört spanyollal.

- Amúgy Casillas vagyok, Iker Casillas, ő pedig itt Fernando Torres. – a lány arcán nem láttam semmi változást, ellentétben az asztalnál ülőkkel.

- Nos, csatlakozzatok, ha van kedvetek – invitált minket – még a tortából is jut. – mosolygott.

- Nem szeretnénk zavarni… - tiltakozott Iker, de Nando kiszabadította magát és a tortához ment csillogó szemekkel, mire a szőke lány felnevetett.

- Azt hiszem, nincs más megoldás! Hozzatok széket, mi meg összébb húzódunk. Amúgy Holly vagyok! – nyújtotta a kezét, amit a kapus el is fogadott.

Én megrökönyödve álltam és néztem, ahogy a két csapattársam helyet foglal az asztalnál és beszédbe elegyedik a többiekkel. Nem volt mit tennem énis odamentem és leültem Holly mellé. Tagadhatatlanul zavart egy kicsit, hogy elmaradt a szokásos ájuldozás, de úgy tűnt, hogy ezzel egyedül vagyok. Iker és Nando hamar feloldódott és közben azt is megtudtuk, hogy Holly Írországból jött és ma lett 19 éves. Legnagyobb megdöbbenésemre Iker még abba is belement, hogy egy baráti Guiness-el ünnepeljék meg újdonsült ismeretségüket. Egyedül én voltam az, aki józanul és kukán ült majdnem végig. A társaság az idő múlásával több részre szakadt, voltak akik a pultnál iszogattak, míg a többiek táncoltak vagy éppen kinnt voltak a bár előtt. Éppen az asztalnál üldögéltem egyedül, amikor a szőke lány vágódott le mellém, az arca ki volt pirulva és valamit nagyon keresett.

- Húúú… szia, jól itthagytunk, bocsi! – mentegetőzött mosolyogva, amikor összeakadt a tekintetünk. Végre alaposabban szemügyre vettem. Különleges arca volt, nem az a tipikus szépség, de tagadhatatlanul megfogta az embert. Különös volt számomra az is, hogy egyáltalán nem volt kisminkelve, ahhoz voltam szokva, hogy a lányok, ha valami partyra mennek egy kiló festéket kennek magukra és igyekeznek a lehető legprovokatívabban felöltözni. Ő viszont szöges ellentéte volt ezeknek a lányoknak. Egy egyszerű fekete felső volt rajta és egy szűk farmernadrág. Időközben arra is rájöttem, hogy mi volt annyira különleges az arcában. A szemei. Szürkéskék szemei voltak, de mégis olyan szivet melengetően kedvesek és beszédesek.

- Elgondolkoztál – simított végig a karomon, miközben továbbra is mosolygott én pedig olyat tettem, amit igazán nem szoktam, pláne nem egy lány közelében. Zavarba jöttem.

- Ne haragudj. – motyogtam, majd kortyoltam egyet a kólámból.

- Ők a barátaid? – intett a fejével Ikerék felé.

- Igen… jobban mondva a csapattársaim.

- Milyen csapat? – érdeklődött, miközben teljesen felém fordult. Őszintének tűnt a tudatlansága.

- Együtt focizunk – itt kicsit megrándult az arca.

- Óóóó… nem szeretem a focit – bigyesztette le az ajkait, mire én megvontam a vállam. Volt ebben a lányban valami, amitől úgy éreztem menekülnöm kell.

- Hát, nem kell mindenkinek szeretnie…

- És melyik csapatban játszol? Hátha ismerem… - próbálkozott továbbvinni a beszélgetés fonalát.

- Hátha… – fújtam egyet, mire az arca megmerevedett és eltűnt róla a kedvesség, amitől bűntudatom lett. Mi van veled Ramos? Mit érdekel téged ez a lány… nem is ismered, ráadásul tök gáz… Miért lenne gáz valaki attól, hogy nem hord picsányi ruhákat, égigérő magassarkút és nincs rajta vakolat? Szólalt meg egy alattomos kis hang a fejemben. Nem elég, ha valaki ilyen természetesen kedves és ilyen gyönyörű szemei vannak? Vagy az, hogy már attól fura érzés kavarog benned, ha megszólal? Nem!

- Ne haragudj – csúszott ki a számon – csak olyan szokatlan, hogy valaki nem ismer minket.

- Én kérek elnézést! – állt fel és indult meg a táncparkett felé.

- Hová mész? – kérdeztem, majd egy hirtelen mozdulattal megfogtam a csuklóját, nem tudom, hogy miért vagy mitől, de ahogy hozzáértem, mintha egy pici áramütés futott volna végig a karomon. Ő is érezhette, mert elrántotta a kezét.

- Áú, megráztál!

- Te ráztál meg engem! – tiltakoztam a tenyerem dörzsölgetve. Most rajta volt a vállrándítás sora. Visszalépett a székhez és elvette róla fehér táskáját. – Merre mész? – érdeklődtem újra.

- Jajj Sergio, nem mindegy az neked? – rázta a fejét, de láttam, hogy a szája sarka egy kicsit megrándult. Valóban komikus volt ez az egész helyzet. Teljesen kifordultam magamból.

- Végülis mindegy. – néztünk pár percig farkasszemet egymással.

- Kimegyek hátra, levegőzök kicsit. – mondta végül, majd elindult. Hezitáltam egy darabig, de végül én is követtem, muszáj volt kiderítenem, hogy mi vonz benne ennyire és hogy ez az érzés kölcsönös vagy csak én vagyok ennyire szánalmasan lökött. A hátsó bejáraton kilépve egy ládákkal teli udvaron találtuk magunkat. Holly pár percig a táskájában kutatott, majd elővett belőle egy cigarettásdobozt.

- Van tüzed? – nézett rám.

- Focista vagyok.

- De attól még értheted amit mondok, nem? – vigyorgott gonoszan.

- Kackac.

Gyújtó híján a kis dobozt visszasülyesztette a táskájába, amit a vállára akasztott, majd maga köré fonta a karját és engem bámult. Percek teltek el anélkül, hogy bármelyikünk is megszólalt volna, míg végül ő törte meg a csendet.

- Furcsa vagy Sergio Ramos. – olyan szokatlanul ejtette ki a nevemet, de mégis elbűvölő volt.

- Miért is? – emeltem kicsit fenntebb a hangom.

- Csak úgy megjelensz itt ezen a helyen, ahol egy olyan ember, amilyen állítólag te is vagy elbújni szokott, aztán mégis elvárnád, hogy mindenki a lábad elé boruljon. Itt ülsz egész este és látszik rajtad, hogy szenvedsz, de mikor lehetőséged lenne rá mégis inkább maradsz… nem értelek. - szürke szemei áthatóan vizslattak, de én nem szóltam egy szót sem. Különös volt, hogy ez a lány ennyi mindent képes volt leszűrni rólam a viselkedésemből, anélkül, hogy csak egy szót is szóltunk volna egymáshoz. Olyan volt, mintha már ezer éve ismert volna.

- Nem akartam itt hagyni Ikeréket.

- Ez az Iker nagyon rendes srác – mondta csillogó szemekkel.

- Ó igen, San Iker! – mondtam gúnyosan.

- Ha ismernélek, azt mondanám féltékeny vagy – jegyezte meg szintelen hangon.

- Hát nem vagyok az. – tiltakoztam – Amúgysem az ilyen lányok tetszenek, mint te.

- Mint én? Miért én milyen vagyok?

- Semmi, hagyjuk! – legyintettem, majd elfordultam tőle.

- Nos, ha megnyugtat, te sem vagy az esetem! – hallottam magam mögül. – Jobban szeretem, ha egy férfi tényleg úgy néz ki, mint egy férfi, nem mint egy ilyen édibédi hajasbaba! – villámgyorsan fordultam vissza. Én hajasbaba? Én nem vagyok férfias? – kérdeztem volna, de már csak a nevetését hallottam ő pedig eltűnt.

Napjainkban J

- Az istenit Holly gyere már ki abból a szaros fürdőszobából! – dörömbölt Iker az ajtón. Én viszont sehogyan sem tudtam megmozdulni csak görnyedtem a csap fölött a kádon ülve.

- Menj egyedül, mondd hogy beteg vagyok! Különbenis, minek neked állandóan a seggemben lógni! Nincs más, akit folyamatosan boldogíthatnál? – ordibáltam ki neki.

- Nincs! Engedj már be! – csapott még egyet az ajtóra.

- Bazd meg Casillas! – dünnyögtem, miközben az ajtóhoz léptem és kinyitottam.

- Cseszd meg Holly rajtad nincs melltartó! - fordult meg még a belépés lendületével.

- De van rajtam atléta! Ne legyél már ennyire kis szemérmes, az előbb majdnem rámtöröd az ajtót mostmeg megállít két…

- Fogd már be! – fogta meg a vállaimat és visszanyomott a kádra. – Öltözz fel! Ha már ott lennénk is késő lenne!

- Nincs kedvem menni! – duzzogtam.

- Megígérted!

- De meggondoltam magam! Ember vagyok, megtehetem! – tiltakoztam továbbra is, de a kapus bevetette a kiskutyatekintetét, aminek nem tudtam ellenállni!

- Jójó, két perc és mehetünk! – álltam fel és kitessékeltem a fürdőszobából.

Abszolút semmi kedvem nem volt elmenni erre az egész hercehurcára. Az igazat megvallva féltem. Nem akartam Sergióval találkozni, már a múltkori is teljesen kikészített pedig akkor csak egy percre futottunk össze, a gondolat, hogy most több óráig leszünk egy légtérben teljesen kikészített. Viszont nem akartam Ikernek sem csalódást okozni, így kelletlenül leemeltem a fogasról a már oda készített vörös ruhacsodát és felvettem. A cipzárral bíbelődtem, amikoris megszólalt a csengő.

- Vársz valakit? – halottam Iker hangját a nappaliból. Elgondolkoztam egy percre.

- Hát lehet rendeltem egy pizzát, rendezd már le kérlek, a táskám az asztalon van. – kiabáltam ki neki. Hallottam ahogy feláll és nyílik a bejárati ajtó. Közben sikeresen felhúztam a cipzárt. Újjaimmal átfésültem a hajam, majd kiléptem a fürdőszobából.

- Tádááám! Már kész is va… - mondtam volna, de megfagyott bennem a szó, mivel Iker nem volt egyedül. A kapus mellett karba tett kézzel ugyanis nem más állt, mint Sergio Ramos…