3.fejezet

Sziasztok!

Íme a folytatás a szavazatok alapján ebből a történetből. Remélem nem okozok nektek csalódást! Várom a véleményeiteket! Jó olvasást!

*Holly*

-          Sergio, te hogy kerülsz ide?

-          Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – tettük fel egyszerre a kérdést Ikerrel.

-          Hozzád jöttem - fordult felém. Én hátráltam egy lépést, Iker keze pedig megmozdult és óvón elém emelkedett, gúnyos mosolyt váltva ki ezzel Ramosból.

-          Azthittem ezen már túl vagyunk. – jegyezte meg, mire én előre léptem.

-          Na idefigyelj te… -kezdtem volna, de Iker a csípőmnél fogva állított meg, hogy ne essek neki Ramosnak. Van képe betörni a házamba és pofázni. Miután szusszantam egyet, megérintettem a kapus kezét jelezve, hogy pillanatnyi őrületem alábbhagyott, így ő elengedett én pedig összefontam magam előtt a kezem és kérdőn néztem Sergióra.

-          Honnan tudtad meg, hogy itt lakom? – szögeztem neki a kérdést, mire csak megrántotta a vállát.

-          Nem mindegy? Itt vagyok és kész.

-          Kúrvára, nem mindegy! – kezdtem újra begurulni – Tudod, nem szeretnék minden este hivatlan vendégeket látni a házamban és eddig csak Casillas tudta, hogy itt vagyok… - ekkor gyanakvóan Ikerre néztem, aki viszont csak bőszen rázta a fejét.

-          Haljak éhen, ha én mondtam el… - tiltakozott.

-          Iker neked már ígyis egy hete koplalnod kéne, de elhiszem… nos? – fordultam újra a hátvéd felé.

-          Beszélnünk kell! – nézett végre a szemembe, de bár ne tette volna. A lábaim elgyengültek a pillantásától.

-          Nincs miről beszélnünk. – jelentettem ki érzelemmentes hangon.

-          Nagyonis van! Iker légyszives…  - nézett Casillasra, aki pedig rám nézett.

-          Talán nem ez a megfelelő alkalom, már ígyis késésben vagyunk… - próbálkozott Iker

-          Beszélnem Kell  vele! – nézett rá ellentmondást nem tűrően a hátvéd, mire én egy nagyot sóhajtottam.

-          Rendben Iker, menj csak, hamar túlesünk rajta!  - Iker még egyszer rám nézett, mintegy megerősítést keresve, majd bólintott és elindult kifelé.

-          Megvárlak az autóban – hallottam még a hangját, mielőtt becsukódott volna az ajtó. Ramossal percekig álltunk farkasszemet nézve egymással. Fura volt őt látni három év után.

-          Nincs jogod itt lenni! Madrid az enyém. – törte meg a csöndet.

-          Nem hallottam róla, hogy megválasztottak volna polgármesternek… vagy a királyi címre pályázol? – vetettem oda flegmán.

-          Minek jöttél vissza?

-          Mert úri kedvem úgy tartotta. – erősen markoltam a karomat, hogy vissza tudjam fogni magam és ne kezdjek el ordibálni.

-          Ne gondold, hogy majd megjelensz itt, aztán visszamászol az életembe, miután csak úgy eltűntél.

-          Nana, álljon meg a fáklyásmenet…  - tartottam fel a kezem, ami már kissé remegett az indulattól. – Mit mondtál? Hogy Én visszamászok a Te életedbe? Na de Sergio, én sosem másztam bele az életedbe, emlékeim szerint te voltál az, aki pincsi módjára utánam kajtatott vagy fél évig!  - hát az eszem megáll komolyan! Mégis mit képzel ez magáról?

-          Akkor még nem tudtam, hogy milyen álnok vagy! – vágott vissza.

-          Én? Álnok? Hát én voltam az, aki összefeküdt holmi jöttment nőcskével? Én? – gurultam dühbe.

-          Hát persze, mártírkodj csak, ahhoz nagyon értesz… csak azt elfelejted, hogy előtte egy fél évig, ha már fél évekkel dobálózunk – tette hozzá gúnyosan – hozzám se szóltál, úgy bántál velem, mint egy utolsó szemétládával!

-          Jah mert körülbelül le sem szartál, sose voltál otthon, mindig hol ide-hol oda mentél… én meg nem csinálhattam semmit, nehogy neked legyen bajod belőle.

-          Egyáltalán nem szartalak le!

-          Hát énis ezt mondom cseszdmeg – basszus, ha ideges vagyok sokat káromkodom – le SEM szartál!

-          Dolgoztam, ha nem tűnt volna fel. A munkám kötelességekkel jár, nem ülhettem otthon veled állandóan, hogy a hülyeségeidet hallgassam…  - kiabált mostmár ő is.

-          Bazdmeg Ramos, azt sem vetted észre, hogy terhes vagyok! – na bumm, erre elállt a szava, nem akartam elmondani neki, de egyszerűen kicsikarta belőlem, nem tűrhettem, hogy igazságtalanságokat vágjon hozzám, hogy az ő kis tökéletes világát mentegesse, ahol Sergioramos a császár, aki szent és sérthetetlen. - Próbáltam elmondani neked, de ha este hazaestél hozzád sem lehetett szólni, a programjainkat lemondtad, aztán pedig…  aztán pedig hazahoztad azt a nőt... – a hangom elgyengült, nem akartam utat engedni a könnyeimnek, nem akartam, hogy sírni lásson. Már nem érdekel.

-          Mivan? Van egy közös babánk? – hápogott Sergio döbbenten.

-          Nincs nekünk semmi közös – vágtam rá hidegen, majd összeszedtem a táskám és a kabátom – most pedig ha megbocsátasz, én megyek, gondolom kitalálsz egyedül is. –nem érdekelt, hogy nyitva marad a ház és kipakolják, nem érdekelt semmi, egyszerűen csak el akartam menni innen, el Ramostól, el a hülyeségeitől, el az emlékektől. Az ajtóban azonban egy ujjabb akadályba ütköztem. Egy ledöbbent arcú Casillas állt velem szemben.

-          Van egy gyereked Ramostól. – mondta hitetlenkedve.

-          Nincs. – válaszoltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

-          Holly, neked van egy gyereked Ramostól? – állított meg kezeit a vállamra téve, mivel én már tovább mentem volna , annyiban hagyva ezt a dolgot, amit már ezerszer megbántam, hogy egyáltalán elmondtam.

-          Iker ne most. – toltam volna el magamtól. Nem volt nekem szükségem erre. Nem bírtam most erről beszélni.

-          Mikor? Hah? Mikor ha nem most? Ó, Holly ne csin…

-          Hagy már békén basszus! – ordítottam rá végül, mire végre elengedett és mire kettőt pislogott én már ki is kaptam a kezéből a kocsikulcsot, majd bepattantam a fekete Audiba és már ott sem voltam.

*Iker*

Ramos tajtékzott, mikor kijött a házból.

-          Hol van? Te tudtad! Te biztosan tudtad…. – esett nekem, mikor meglátott. Eszelős volt a tekintete, ami tulajdonképpen érthető, viszont legalább választ kaptunk pár nyitott kérdésre, hogy vajon miért is ment el Holly. – Neked tudnod kellett, ti állandóan egymás seggében lógtatok.

-          Hát persze Ramos tudtam, sőt én csináltam! – felbőszített az alaptalan vádaskodása. – Haver, vegyél vissza vagy esküszöm nem állok jót magamért. – löktem meg. Olyan volt mint egy felbőszült bika. Kereste, hogy minek mehet neki vagy éppen mit szedhet darabokra.

-          Nem birok leállni baszod, totál ki vagyok bukva! – fogta a fejét és fel-le járkált. – Elvette tőlem a gyerekem ez a nő egy utolsó…

-          Vigyázz a szádra Sergio, lehet, hogy tényleg elvitte a gyereket, de orbitális faszfej voltál vele akkor. Teljesen össze volt zavarodva és te ahelyett, hogy mellette lettél volna megdugtad Larát. Ráadásul a saját házatokban!

-          Védjed csak, védjed úgyis tudom, hogy kavartatok a hátam mögött – nézett rám vörös szemekkel.

-          Te egy seggfej vagy! – legszívesebben otthagytam volna. Pusztuljon meg ez a gyökér ott ahol van! De sajnos nem tehettem. Nem lett volna tanácsos Holly házánál hagyni, sanszos, hogy szétszedi az egész épületet. Mivel az a másik őrült lelépett a kocsimmal(zsák a foltját) így kénytelen voltam ottmaradni és lenyugtatni Sergiót.

*Holly*

Ha tehettem volna tövig nyomom a gázt, de sajnos lakott területen voltam így nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Viszont, amikor elértem a főutat nem kíméltem sem magam, sem az autót. A kis R8-as 200km/h-val repült alattam, őrületes érzés volt, mintha a sebességgel a gondolatok is kirepültek volna a fejemből, hiszen minél gyorsabban mentem, annál jobban kellett az útra koncentrálnom, így nem maradt időm agyalni. A 200km/h-nak az egyetlen hátránya az volt, hogy így körülbelül 10 perc alatt Valdebebasban voltam. Igyekeztem a lehető legmesszebb parkolni a többi autótól. Szerencsére a rendezvény már elkezdődött így nem sok ember lézengett odakinnt. Kiszálltam az autóból és összerendeztem kicsit magam. A fejem zsongott. Pár másodpercre a hideg karosszériához érintettem a homlokomat, de az összevisszaság nem enyhült. Nem kellett volna beszélnem Sergiónak a babáról. Senkinek nem kellett volna tudnia róla. A kezemet a hasamhoz érintettem, majd el is kaptam onnan mintha égetne. És égetett is! Fájdalmas emlékként égett bele a tudatomba a nap, amikor elvesztettem a babámat. És ez Sergio hibája! Sosem fogom megbocsátani neki!

-          Elnézést kisasszony, segíthetek valamiben? – ragadott ki sötét gondolataimból egy kellemes mély hang. Megtöröltem a szemem és felnéztem. Egészen meglepődtem, mint ahogy ő is.

-          Gonzalo? – kérdeztem hitetlenkedve. Alig ismertem meg, mikor legutóbb láttam még bőven kiskölyöknek nézett ki a hosszú hajával és a babapofijával.

-          Nahát Holly, nem tudtam, hogy itt vagy! – jött zavarba. Gonzával valahogyan sosem jöttünk ki igazán. Távolságtartó volt velem szemben én pedig sosem vettem hozzá a fáradságot, hogy megismerjem ezt a csendes argentin fiút.

-          Megváltoztál, alig ismertelek meg! – mondtam neki. És valóban így volt, sokkal férfiasabban nézett ki és az is jó döntésnek bizonyult, hogy levágatta a haját. – Hogyhogy csak most?

-          Elkéstem – hajtotta le a fejét, úgy tűnt mintha a cipője rendkívül érdekes lett volna számára.

-          Aham és miért? – érdeklődtem tovább, nem elégedve meg ennyivel.

-          Figyelj Holly én sem kérdezem meg, hogy mit keresel itt Iker kocsijával, úgy, hogy ő nincs itt oké? És azt sem, hogy miért pont Sergio és Iker hiányzik még benntről. És azt sem, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy itt vagy egyedül a parkolóban. – sorolta az indokokat, miközben végig rámnézett a felsorolás végén pedigcsak bólintottam, mire lezártnak tekintettük az ügyet.

-          Megtennéd, hogy bekísérsz? Nem nagyon szeretnék egyedül bemenni. – néztem a csatárra, aki csak bólintott és felém nyújtotta a karját.

Odabennt egészen csönd volt, tartottam attól, hogy azért, mert már elkezdődött a vacsora és igazam is volt. Gonza egészen az asztalomig kísért, majd elindult, hogy megkeresse a sajátját. Láttam, hogy a mellettem lévő kis kártyán Sergio neve díszeleg, így nem engedtem meg az argentinnak, hogy elmenjen inkább lerángattam magam mellé, amivel ujjabb pirulást értem el nála és csodálkozást az asztalunk többi tagjánál. Érkezett felénk néhány szemrehányó pillantás, amiért túl nagy zajt csaptunk a bejövetelkor, de végül lecsendesedtek a kedélyek. Éppen jókor érkeztem, mert most következett Perez beszéde. A taps alatti hangzavart kihasználva Nagore áthajolt az asztalon:

-          Jól vagy kislány? Ikert hol hagytad? – érdeklődött és bár mosolygott én mégis éreztem egy kis aggodalmat a hangjában.

-          Minden rendben, Iker pedig… - igyekeztem kitalálni valamit, de Nagore megfogta a kezem és fejével az ajtó felé intett így énis arrafelé néztem. Casillas Ramossal az oldalán épp az asztalunk felé tartott.