10.fejezet

Sziasztok!

Elérkeztünk a jubileumi tizedik fejezethez! :) Továbbra is köszönöm a véleményeteket és ígérem amint véget ér ez a szaros vizsgaidősuck válaszolni fogok mindre! Nem szaporítom tovább a szót! Itt a tizedik! Epedve várom a véleményeteket! Puszillak titeket!

 

-          Casillas, Ramos és Busquets előzetesben vannak. Hatig ki kell hoznunk őket, különben botrány lesz!

Teljesen ledöbbentem. Mi a franc? Mit csináltak ezek a szerencsétlenek? Sergio, oké. Busquets, oké. Na de Ikeeer? Ebben Ramos keze van az tuti! Felsóhajtottam.  Perez nem tudott többet mondani csak annyit, hogy Busquets születésnapját ünnepelték a többiekkel, majd egyszer csak a két Szardzsó eltűnt, majd később Iker is, utána már csak a sittről telefonáltak nekik. Egy nagy fehér épület előtt fékeztünk le, a Policija szóból rájöttem, hogy a rendőrségen vagyunk. Megkértem Perezt, hogy szálljon ki egy kicsit, majd átöltöztem egy kicsit komolyabb szerelésbe, mert a strandpapuccsal nem voltam túl hiteles. Odabennt nagy meglepetésemre, egészen sokan beszéltek angolul, így a kötelező ellenőrzéseken átesve, máris megérkeztünk a fogdához. Gyászos látvány fogadott. Ramos (akit alig ismertem meg, mivel rövid haja volt… és nagyon jól állt neki) és Busquets egy-egy széken ültek, míg Iker kicsit hátrébb a falnak támaszkodott.  Látszott rajtuk, hogy azért becsúszott a maci elég rendesen. Az ajtó becsukódott mögöttünk, így már csak négyen maradtunk a szobában.

-          Holly, te jó ég, de jó, hogy itt vagy. – ugrott elém a kapus és a nyakamba borult. Sejtésem szerint ő a legkevésbé sáros a dologban.

-          Üljünk le – toltam el magamtól. Az asztal két szélén ültünk. Ők hárman és én. Sergio a földet bámulta, Busquets a körmét kapargatta, Iker pedig rám meresztette a barna szemeit.

-          Ki kezdi? – úgy éreztem magam, mint egy tanárnéni. Nehéz volt objektívnek maradnom és nem leordítani a fejüket. De ez nem fog elmaradni, majd a meccs után. Márha lesz meccs…. vagyis meccs az lesz, de lehet hogy nélkülük. Elővettem egy lapot és egy tollat, majd újra rájuk néztem. Engem néztek én pedig zavarba jöttem a kétségbeesett tekintetüktől.

-          Én voltam. – szólalt meg Ramos. Tudhattam volna.

-          Nem, én voltam! – szólalt meg Busquets is.

-          Énis benne voltam – hajtotta le a fejét Iker. Nagyszerű, szép kis társaság mondhatom.

-          Mi történt?

-          Serginek volt a születésnapja és csaptunk neki egy kis meglepi bulit – kezdett bele Ramos – arra gondoltunk, hogy milyen frankó lenne, ha bedobhatnánk pár sört, viszont az nem volt nálunk. Így lementünk a bárba, hogy szerezzünk. Ott volt Sara is – a plasztikribi, hát persze, hogy maradhatna ki egy ilyenből – és felajánlotta, hogy ha elszórakoztatjuk az új ismerőseit pár percig, addig ő kér nekünk sört, mert del Bosque megtiltotta, hogy nekünk kiadják. – okos - Aztán foggalmam sincs mi történt. Megjelentek a zsaruk és elhoztak minket. Valami olyasmit mondtak, hogy a lányok akikkel ott voltunk prostituáltak és hogy mi rendeltük őket… de hidd el Holly nem mi voltunk! Nem is tudjuk hogy kerültek oda! Sara sem tudta… - na persze én meg másodállásban szárnyas malacka vagyok…

-          Sara idejön nemsokára… - mondta csendesen Iker. Mertem remélni, hogy végre összeáll a kép a kis buksijában. Az a nő egy genyó!

-          Nagyszerű, meglátom mit tehetek – álltam fel, a lapomat nézegetve, amire felírtam a fontosabb eseményeket.

-          Holly… - szólított meg Ramos miközben kifelé mentem – vigyél ki minket kérlek! – bólintottam, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

Összegeztem a teendőket. Nos, tehát első dolgom, hogy elkapjam Karbonérót, megöljem és elássam hat láb mélyre a kerítés mögött, utána pedig ki kell hoznom a fiúkat. Hogy lehet ez a nő ekkora szemét dög? Miért csinálja ezt? És honnan tudta, hogy a fiúk lemennek? Iker! Biztos vagyok benne, hogy azt a bamba lelkét még mindig a bűvkörében tartja. Nos azt hiszem, hamar ki fogom ábrándítani! Fél óra alatt sikerült találunk egy tolmácsot, majd további egy órámba telt a kidumálás. Az istennek nem akarták elhinni, hogy nem a fiúk hívták a lányokat, hanem valaki más… így át kellett esnünk egy hívószámlista lekérdezésen is, amiből megbizonyosodtak, hogy tényleg nem telefonáltak ők senkinek. Aláírtam és elvettem a szükséges papírokat, majd a fiúkat is kiengedték. Néhány autogramm és fotó után pedig már a kocsiban ültünk. Mindenki nagyon csendes volt. Perez egy szót sem szólt, de gyanítottam, hogy csak azért mert nem női fülnek való, amit ők most kapni fognak. A fiúk egyenesen a pályára mentek az edzésre, engem pedig kiraktak a szállodánál. A szobámba felérve az első dolgom volt, hogy arccal a párnák közé borultam.  Sok volt ez a délután. Azt hiszem az álom is elnyomhatott, mert a telefonom csörgésére keltem. A kijelzőre néztem, ami fél8at és egy üzenetet jelzett. Megnyitottam és láttam, hogy Esteban írt: Képzeld, ahogy elmentél, egyből rossz idő lett…én látok logikát a két esemény között napsugaram. J A másik pedig, hogy csak holnap délelőtt megyek! Jó szurkolást estére! Hajrá ír…na persze…SPANYOLOK!  Gonosz, gonosz Esteban! Gyorsan visszapötyögtem neki, majd felültem az ágyon és nyújtóztam egyet. A meccs háromnegyed kilenckor kezdődött, szerencsére a stadion nem volt messze a szállodához, így ráértem készülődni. Még soha nem voltam ilyen nagy meccsen, de nem igazán mondhatni hogy izgultam volna. Gyorsan letusoltam, majd magamra kaptam egy farmert és egy zöld adidas pulcsit, majd felhúztam a zöld conversem is. A fiúk meg sem fognak ismerni. A hajam kiengedve hagytam. Hívtam egy taxit. Azt mondták még tíz perc amíg ideér, így visszaültem az ágyra. Nem akartam semmittevéssel tölteni az időt, mert akkor gondolkoznom kellene, így a kezembe vettem a fiúk híváslistáit. Ramos hívásaiban folyamatosan ismétlődött egy szám, ami nagyon ismerős volt nekem, de nem tudtam honnan. Aztán leesett. Az én számom volt! Szinte minden este felhívott, de sosem várta meg, amíg csörögni kezd…  Vajon mit akarhatott? Nem értettem az okát. Hiszen mi… nem is beszélünk… nem is keresett! Tök bunkó velem! Meccs után feltétlenül beszélek vele! Úgyis át kell vinnem hozzá a papírokat!

A stadionban rengeteg ember volt. RENGETEG! Libabőrös lettem az ovációtól, amivel a csapatok kivonulását fogadták. Leírhatatlan érzés volt. A tévés közvetítések a töredékét sem adják vissza ennek. A helyem a kispad fölött volt. Természetesen csupacsupa spanyol szurkolóval voltam körülvéve, de nagyon jól esett látni, hogy ahelyett, hogy fújnának egymásra a szurkolók mindannyian feloldódtak ebben a hatalmas, különös érzésben, amit nem lehet megnevezni. Fennhangon énekelten a himnuszunkat, láttam, ahogyan a srácok a pályáról rosszallóan pillantanak felém. Csak kinyújtottam rájuk a nyelvem, majd küldtem feléjük egy puszit. Sajnálom, de ez ma nem az ő napjuk lesz! Megkezdődött a játék. Az örömöm csupán négy percig tartott, amíg Torres be nem talált a kapunkba, amit csak egy középső újjal tudtam jutalmazni. Értem én, hogy fontos neki, hogy lőjön egy gólt, de miért pont most? Miért pont nekünk? Tovább folytattam csapatom biztatását, a több ezer ír szurkolóval együtt, de a helyzetünk egyre reménytelenebb volt. Sajnos a spanyolok jobban játszottak. Keane a 36. percben sárgát kapott, együtt méltatlankodtam a többiekkel, majd küldtem egy szivecskét neki. Ismertem még régről. Nando csapattársa volt a Poolban és beszéltünk párszor. Meg kellett hasonulnom önmagammal. A foci igenis izgalmas játék, legalábbis akkor, amikor az ember a stadionban van. Közben Silva, ez a hülye Silva a kapunkba talált, legszivesebben arcon rúgtam volna. Gyerünk fiúk, legalább egy gólt! Szünetben eljátszottam a gondolattal, hogy bemegyek a srácokhoz és eltöröm mindegyiknek a lábát, de mielőtt a tettek mezejére léptem volna, már el is kezdődött a második félidő. Nagy reményekkel vágtam neki! Muszáj volt legalább egy gólt rúgnunk, hogy ne hallgassam ezeknek a majmoknak a fennhéjázását egész este! Reményeim hamar elszálltak. Torres a szünet után majdnem közvetlenül ismét a kapuba talált. Kárörvendően figyeltem, ahogy Busquets utána le is cseréli. Megérdemled, kölyök! De azért még mi is számolunk! A hangulatom a béka segge alatt volt, de akkor jött a csoda. Fabregas, ez a kancsi jeti is a kapunkba talált, de az ír szurkolók ahelyett, hogy elkeseredtek volna felálltak és elkezdték a The Fields of Antheryt. Harmincezer ember hangja szállt a stadionban. Köztük az enyém is. Lobogtak az ír zászlók. Drámai volt. Könnyek gyűltek a szemembe. Amúgyis szomorú volt a dal, de most mégjobban megérintett. Nem érdekelt, hogy körülöttem mindenki engem bámul. A spanyolok mukkanni sem bírtak, csak némán hallgatták a dalt. Ebben a percben arra vágytam a legjobban, hogy otthon legyek. Dublinban. Az esős, szürke, nagyszerű Dublinomban. Ahol az emberek kedvesek és a pubban van ingyen mogyoró. Bagatell gondolatok…. Honvágyam volt. A meccs végén rögtön elindultam kifelé a stadionból és csatlakoztam az ír szurkolótáborhoz. Gyalog akartam a szállodáig menni, legalább kiszellőztetem a fejem. Természetesen másodpercek alatt barátokra leltem, főként mikor elővettem a dublini akcentusomat. Az utcán tovább folytatódott az éneklés. Nem mondta volna meg az ember, hogy ezt a meccset nem az írek nyerték. Ez nagyobb győzelem volt mindennél. Biztos voltam benne, hogy holnapra az egész internet velünk lesz tele és nem a spanyolokkal, akik tulajdonképpen ma meccset nyertek. Nem volt kedvem visszamenni a szállodába viszont kénytelen voltam.

Elbúcsúztam újdonsült ír barátaimtól, akik nagy lelkesedéssel invitáltak egy közeli kocsmába, de visszautasítottam. A szálloda éttermében, már ott volt a spanyol csapat, de az ünneplés, most nem volt olyan hangos. Pláne nem, mikor én is beléptem. Az ajtónak támaszkodva figyeltem őket. A legjobban Fernando sunyult, mikor meglátott valósággal menekülni kezdett.

-          Fuss csak kölyök, egyszer úgyis elkaplak! – szóltam utána, mire a többiek felnevettek.

-          Nagyszerűek voltatok, Holly… komolyan, szóhoz sem jutok – jött oda Iker és átkarolta a vállamat.

-          Ha ezt tudom, hagylak a sitten! Beengedhettél volna legalább egyet! – néztem rá szemrehányóan, mire a keze lecsúszott rólam. – Na megyek lefeküdni! Jó ünneplést! – vetettem oda, majd a lifthez sétáltam.  

Közben eszembe jutott, hogy Ramosnak még át kellene vinnem a papírokat. Nem láttam lennt a többiekkel, így reménykedtem, hogy a szobájában van. Visszamentem a szobámba. Lehámoztam magamról a farmerom és a pulcsit, majd felkaptam egy rövidnadrágot. Magamhoz vettem a szükséges papírokat és átsétáltam Ramoshoz. Egy emelten voltunk, és az ajtóra ki is volt írva a neve, így nem tudtam eltéveszteni. Kopogtam, majd egy kis motoszkálás után nyílt az ajtó és szembetaláltam magam egy félmeztelen Ramosszal. Láttam hogy most zuhanyzott, pár vízcsepp még ott pihent a kidolgozott mellkasán. Nehezen tudtam a jöttöm céljára gondolni, ilyen látvány mellett.

-          Mit akarsz?-  kérdezte barátságtalanul, de nem vettem fel a hangnemet.

-          Alá kellene írnod ezeket a papírokat – lengettem meg előtte a mappát.

-          Gyere be – állt félre az ajtóból, majd eltűnt a szobában. Becsuktam magam mögött az ajtót és vártam, hogy újra megjelenjen. Egy tollal jött vissza. – Mi ez? – nézett rám.

-          A sittes papírjaid. – vetettem oda. Bólintott, majd elvette a mappát és minden lapra odafirkantotta a nevét.

-          Ennyi? – kattintotta vissza a tollat unottan.

-          Ennyi. – farkasszemet néztünk egymással.

-          Akkor akár mehetsz is. – na ekkor durrant el az agyam.

-          Na idefigyelj Ramos, nem tudom neked mi a fasz bajod van, de mostmár leállhatnál a bunkózással! Ha nem tudsz hozzám értelmesen szólni, akkor kímélj meg a társaságodtól!

-          Te jöttél ide! – a hangja még mindig csendes volt, ami csak olaj volt a tűzre.

-          Igazad van, én jöttem, de te vagy az, aki minden este felhívogat! – vágtam oda. Láttam rajta, hogy nagyon meglepődik.

-          És?

-          Mit és? Hagyjjál lógva! Nem kell itt beleszarni a ventillátorba, ha bajod van, tartsd meg magadnak. Keress egy csajt, de szállj le rólam! Larácska biztosan bármikor a rendelkezésedre áll.

-          Szóval innen fúj a szél… - vágott be egy gúnyos vigyort.

-          Nem fúj sehonnan.

-          Mert te aztán olyan ártatlan vagy. Lefeküdtél a legjobb barátommal! – kiabált mostmár ő is.

Változatos sértéseket vágtunk egymás fejéhez. Kiadtuk magunkból minden dühünket. Rég elfelejtett sérelmeket hánytorgattunk fel és soha el nem követett dolgokat olvastunk a másik fejére. Nem gondolkoztam, mégis folyamatosan ömlöttek a szavak a számból, mígnem egyszer csak elém állt és magához húzott. Erős karjai bilincsként tartottak. A szája az enyémet kereste, majd heves csókolózásba kezdtünk. Az agyam és a testem nem volt összhangban. Önműködővé váltam. A vágyaim irányítottak. Sergio a fenekem alá nyúlt én pedig a lábaimmal körbekulcsoltam a derekát. A falhoz szorított. Nem volt kellemes érzés, ahogy  a hátam nekiütődött a kemény falnak, de nem érdekelt. Csókoltuk egymást ahol csak értük. Fura érzés volt a rövid hajába túrni, kirázott a hideg, ahogy a nyakamat harapdálta. Toppom vékony pántja egy halk reccsenéssel adta meg magát, ahogy lehúzta rólam. A szoba felé tartottunk, ahol ledobott az ágyra, majd rögtön fölém hajolt és szája rögtön újra birtokba vette az enyémet. Végighúztam a körmeimet a hátán, mire belenyögött a csókunkba. Tudtam, hogy ez teljesen megőrjíti. Nem tudtam leállni. A kezeim automatikusan a nadrágja felé nyúltak, de ő egy mozdulattal összefogta a két csuklómat és a fejem fölé szorította. Az egész testem remegett, ahogy a csókjaival elborította, elidőzve egyes helyeken. Egy rántással került le rólam a nadrág és a bugyi is. Forró testét az enyémnek nyomta, mire rajtam volt a sóhajtozás sora.  Nem finomkodva hatolt belém, a csípője erősen ütődött neki az enyémnek, mire felszisszentem. Nem úgy tűnt, mint akit érdekel és igazából énis így voltam vele, csak önkéntlen reakció volt. Az egész dolog nem tartott tovább tíz percnél. Sergio hangosan lihegve hanyatlott mellém én pedig mozdulni sem tudtam. A vér csak lassan áramlott vissza a fejembe és vele együtt a gondolatok is. Mi lesz velünk? Mi lesz így holnap? Hogy fogok Esteban szemébe nézni? Ó, de kit érdekel, hogy mit hoz a holnap, mikor az éjszaka ennyire csodálatos.

9. fejezet

Halihó!

Íme hát a kilencedik! :)) Annyira örülök, hogy ennyien szavaztatok (de tényleg) és a kommenteket is köszönöm! Mostanság nemnagyon jönnek nekem össze a dolgok, de ha ide jövök és látom, hogy mennyien olvassátok a történetet mindig felvidulok! Köszönöm nektek! Mint az előbbi "fejezet" előtt olvashattátok, most egy kicsit más irányt vesz a történet, már nem annyira a múlttal foglalkozom, hanem inkább a jelennel és a jövővel (persze terveim szerint a visszamelékezéseket, így sem ússzátok majd meg :P) Na de a lényeg, hogy jó olvasást és várom a véleményeteket!

Cuppanós mindenkinek!

Teltek a hetek és a beosztásom egyre szorosabb lett, betudható ez az Eb-nek. Valamilyen automatikus úton-módon ugyanis  ki lettem nevezve a válogatott képviselőjének is, ami azzal járt, hogy gyakorlatilag a fülemre nőtt a telefon és a kezemhez a toll. Esély se volt, hogy összehozzuk Estebannal a kávézást, mivel ő pedig a csapat sajtóügyeit intézte. De azért mindig talált rá okot, hogy ha csak pár percre is, de megkeressen az irodában. Ennek egyrészt örültem, mert így volt egy kis gondolkodási időm, hogy tiszta fejjel vágjak bele a dolgokba, másrészt viszont nem mert jól esett volna egy kis kikapcsolódás. A srácok a kiutazás előtt még itthon edzettek, így volt szerencsém összefutni Nandoval és a „bűbájos” feleségével is. Ramosszal a stadion óta nem beszéltem, sőt még csak rám sem nézett, alig préselt ki magából egy hellót, ha találkoztunk. Ikerrel, amennyire ideje  engedte összefutottunk párszor, de ő sem volt túl kommunikatív. A plasztik sztorit nem említettem neki, úgy gondoltam, hogy biztos van még egy pár dolog a műnő rovásán, szóval majd még kiderítem és később robbantom a bombát.

Június 14-et írtunk, a csapat már rég elutazott, de a telefonok változatlanul zaklattak. Perez azt az utasítást hagyta, hogy elég, ha csak akkor megyek majd a csapat után, ha baj van. Addig innen is tudok intézkedni. Frankó! Alig várom!  Épp az irodámban fotoszintetizáltam, a légkondi alatt, amikor kinyílt az ajtó én pedig lekaptam a lábam az asztalról.

-          Halihó! – köszönt rám Esteban.

-          Oh… csak te vagy – húnytam le újra a szemem.

-          Naaa…. kicsit több lelkesedést! – vágott durcás fejet. Nagyon aranyos volt! Nem bírtam ki mosolygás nélkül. – Perez most hívott, hogy induljunk, mert kell a segítség. Gáz van! – mondta aggódva, mire összeráncoltam a szemöldököm.

-          Ez fura. És miért nem engem hívott? – néztem fel rá, mire megrántotta a vállát.

-          Nem tudom, lehet engem hamarabb el tudott érni. Annyi a lényeg, hogy 3-kor már a gépen legyünk és nyolckor pedig lehetőleg Gdanskban. – magyarázott.

-          Háromkoooor? – Ugrottam fel - De hát? Te jó ég! Tizenegy óra van! – Esteban széttárta a karját. – Alig élek, kocsim nincs, Eva hozott, basszus! – kapkodtam a fejem.

-          Hazaviszlek! Nálam már itt van minden! – férfiak… három alsónadrág egy tusfürdő, fogkefe, két póló egy nadrág és indulás, neki a nagyvilágnak… Tipikus! Na jó, annyira nem… Sergio  például sosem volt ilyen és Esteban sem tűnik igénytelennek.

-          Jó, hozom a táskám, mehetünk! – ragadtam meg az említett darabot, majd beledobáltam mindent, ami az asztalomon volt és úgy tűnt, hogy szükséges. Szinte futva tartottam a lépést Estebannal a parkolóig, ahol egy csodajárgyány mellett lassítottunk le.

-          Wow… - reagáltam a Bugattira, mire csak elmosolyodott és kinyitotta nekem az ajtót. Miután ő is beszállt felbőgött alattunk az egy millió euro és kifordultunk a parkolóból. Estebannal egyszerre nyúltunk a lejátszó gombjáért.

-          Mit szertnél hallgatni? – nézett felém fél szemmel. Nem reagáltam azonnal, mivel épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne olvadjak bele az űlésbe. Mindigis oda voltam a vezető pasikért, de Esteban valami hihetetlenül nézett ki.

-          Öhm… mindegy igazából. – hagytam meg neki a választást.  – de mondjuk meghallgathatnánk  a Pump-ot és közben adhatnál egy kövér gázt ennek a tragacsnak. – kacsintoittam rá, miközben  láttam, hogy összerezzen a „ tragacs” szó hallatán és jót mulattam magamban. Férfiak és kocsik… Nem szólt semmit, csak kikereste a számot és elindította. Felpörgött bennem az adrenalin. Na ezért is nem mertem magamnak ilyesmi kocsit venni, nem tudnám megállni, hogy ne feszegessem a határait, aminek vagy az lenne a következménye, hogy rövid úton felcsavarodnék egy fára, vagy pedig költhetném a fizetésem a büntetésekre. Esteban pedig mintha olvasott volna a gondolataimban. Odalépett a gáznak.

-          Jólvan, de a cehet te állod! – vigyorgott rám. Láttam, hogy a kilóméteróra másodpercek alatt éri el a kétszázat. Őrületes érzés volt. Egy 10/10-es pasival az oldalamon száguldottam a sztárdán egy autócsodában, bömbölő zenével. Hát kell ennél több? Mosolyogva préselődtem bele a hűs bőrűlésbe, miközben láttam, hogy Esteban igazából már nem az autó, hanem az én  tűréshatárom próbálja feszegetni, legalábbis ezt szűrtem le abból, hogy egyre gyakrabban pillantott felém. Hát rossz lóra tett az biztos, mert 270-nél a szemem sem rebbent, viszont az út elfogyott, mindkettőnk nagy sajnálatára.

-          Elképesztő nő vagy, ugye tudod? – fújta ki magát, miközben rákanyarodott a lehajtóra.

-          Igyekszem! – mosolyogtam. A házamhoz navigáltam, majd megbeszéltük, hogy beparkol a garázsba, hiszen egyszerűbb ha innen taxizunk, mintha még elmennénk hozzá is.  Miután kivette a bőröndjét a csomagtartóból hűségesen követett egészen az ajtóig, ahol beengedtem magunkat. Szerencsére nem vagyok nagy rumlis, így nem volt gond, ha váratlan vendég érkezett hozzám.

-          Kérsz valamit inni? – néztem szét a hűtőben, majd egy Spriteos üveg akadt a kezembe, így azt lóbáltam meg előtte, de láttam, hogy ő leragadt a fényképeknél.

-          Ő ki? – emelt fel egy képet a szekrényről.

-          A barátnőm Ginny. Most Dublinban dolgozik. – magyaráztam, miközben, töltöttem mindkettőnknek, majd odavittem hozzá a poharat.

-          Dublinban? – nézett rám, mire bólintottam.

-          Én is Dublini vagyok.

-          Hűha, egy makacs ír! – mosolyodott el.

-          Ne gyárts sztereotípiákat! – böktem meg. Visszarakta a képet a helyére és a falnak dőlt.

-          Akkor te nem iszol Guinness ?

-          Dehogynem! De nem azért mert ír vagyok, vagyis nem csak azért, jajj, te sem teqilázol egész nap mert spanyol vagy… - replikáztam.

-          Jogos! – értett egyet velem.

-          Na összedobálok pár cuccot, addig nézz körbe – vonultam a gardróbba. 

Míg én tanácstalanul lomoltam a szekrényből a bőröndömbe, Esteban egy képet húzott elő a tükör mellől.  Egy régi kép volt, talán két-három éves. Akkor készült, mikor megszületett Nora, Nando kislánya. Ez volt az egyetlen kép, amin rajta volt a „nagy csapat”. Ott volt Iker és Eva, Sergio és én, Xabi és Nagore, középen pedig Nando a kis Norával.  Régi szép idők… nyeltem egyet, majd Estebanra néztem. Úgy éreztem itt az ideje egy vallomásnak.

-          Figyelj Esteban,  nem tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá… - tördeltem a kezem, ő pedig visszarakta a képet a helyére – nos,  el kell mondanom neked valamit én… - vettem egy nagy levegőt, de ő csak megfogta a kezem és közelebb lépett.

-          Olyan kis buta vagy, azt hiszed nem tudom? – mosolygott rám, miközben a tenyerét az állam alá csúsztatta.

-          Tudoood? – lepődtem meg – és hogyhogy nem rohantál még el? – értetlenkedtem, mire felnevetett.

-          Mert kedvellek – mondta egyszerűen, mire a szívem a torkomba kúszott.

-          Az jó, mert én is kedvellek – válaszoltam. Esteban lassan közelebb hajolt hozzám, az ajkaim pedig elnyíltak… hihetetlenül vágytam a csókjára… de úgy tűnik, hogy még várnom is kell, mivel a telefonom épp csöngeni kezdett, megölve ezzel a pillanatot. Pár mozdulattal rendeztem az arcvonásaim és felvettem a készüléket, amin egy ismeretlen szám villogott.

-          Igen, tessék Holly Spencer.

-          Holly… hallasz? – kicsit visszhangzott a vonal, de Perez hangját véltem felfedezni benne, aki olyan izgatott volt, hogy még azt is elfelejtette, hogy magázódunk.

-          Igen itt vagyok Senior Perez – vigyorogtam rá Estebanra közben, aki még mindig elég bosszús fejet vágott.

-          Holly, ide kell jönnie, most, az első géppel… Esteban átadta az üzenetet?

-          Igen, de…

-          Na az nem jó, most jöjjön, foglalunk helyet az első gdanski gépre! – hadarta, ami egyre jobban felhúzott. Mi történt? Pereznek mi köze hozzá?

-          Mi történt? – kérdeztem kicsit erélyesebben.

-          Botrány lesz! Beszéltem Ángel-el, még tudjuk húzni egy darabig a dolgot, de muszáj ideérnie legkésőbb 5re! – kis suttogás a vonal másik végén -  Egykor indul egy gép, most mondják. El tudja érni?

Az órámra pillantottam, ami delet mutatott, a Barajas tőlem harminc percre volt és a becsekkoláshoz is ennyi idő kellett, de ez nagyon max… nemhinném, hogy teljesíthető.

-          Elviszlek! Én majd megyek a következő géppel! – ajánlotta fel hirtelen Esteban. – Hip-hop ott leszünk - vigyorgott rám.

-          Nos, rendben – mondtam Pereznek – de a bírságot maguk állják!

-          Siessen! – válaszolta Perez, majd lerakta a telefont.

Tizenöt(!!!) percen belül a Barajason voltam. Esteban segített bevinni a bőröndjeimet, majd beállt velem a sorba.

-          Mikor jössz? – néztem fel rá. Hiába… én 164 centi voltam, ő viszont 190-ven. Ez a sorsom.

-          Este, majd a meccs után, de lehet már csak holnap reggel találkozunk. – simított végig az arcomon, amibe kicsit beleborzongtam.

-          Meccs lesz ma? – húztam el a számat.

-          Bizony, az írek ellen! – mosolygott, nekem pedig felcsillant a szemem.

-          Ezaz! Elpáholjuk őket végre! Még az is lehet, hogy kimegyek… - lelkesedtem fel.

-          Nem az írekről beszélsz ugye?

-          Eltaláltad! – kacsintottam rá, miközben a pulthoz értem végre. Csak a nevemet kellett mondanom és már meg is kaptam a jegyet és a beszállókártyát.

-          Hát akkor… - fordultam felé, mikor a kapuhoz értem, amin túlra ő már nem jöhet be velem -  Holnap találkozunk. 

Rám mosolygott, majd magához ölelt. Még soha nem volt hozzám ilyen közel, de nagyon jól esett elveszni az ölelésében. Éreztem, hogy egy puszit ad a hajamra. Úgy éreztem nem akar elengedni, de az a helyzet, hogy ez az érzés kölcsönös. Semmi kedvem nem volt most elutazni, újra nézni Ramos képét, mert biztosan egy szállodában leszünk. Olyan jó volt itt nekem most, de hát, hív a kötelesség ugyebár! Kibontakoztam az ölelésből, majd sietve elindultam, nem akartam, hogy tovább fajuljanak a dolgok, még a végén elvesztem az eszem, ha túl sokáig maradok a közelébe.

-          Holly – hallottam a hangját, mikor már a biztonsági kapuban álltam. Hátrafordultam és közvetlenül a mellkasával szemben találtam magam.

-          Ezt még elvenném – mondta, de mire megkérdeztem volna, hogy mit, már csak azt éreztem, hogy az állam alá nyúl és megcsókol. Csak pár másodperc volt az egész, míg puha ajkai az enyémen pihentek, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a lábaimat elhagyja minden erő. – Majd holnap visszakapod! – mosolygott szívdöglesztően, majd nyomott egy puszit a homlokomra és elengedett.

A közel három órás repülőút alatt sikerült normalizálnom a szívritmusomat és aludtam is egy órát. Az idejét sem tudom már, hogy mikor csókoltak így meg utoljára. De a sors fura fintora, hogy mégiscsak eszembejutatta. Iker. Te jó ég! Na nem mintha azóta nem csókolóztam volna senkivel, de azok nem hagytak bennem mély nyomot, csak afféle bulis smárolások voltak…. semmi komoly. De Esteban… nem kellene ennyire belelovalnom magam a dolgokba, de az érzéseimnek most egyszerűen nem tudok parancsolni. Nem akarom, hogy ennek rossz vége legyen. Ennek is… Négy óra három perckor landoltunk a Lech Walesa reptéren. Az idő itt már közel sem volt annyira kellemes, mint Madridban. Szakadt az eső. Miután sikeresen begyűjtöttem a bőröndöket, a parkolóban sasoltam az autókat. Perceken belül kiszúrtam Perezt, aki személyesen jött elém. Tényleg nagy gáz lehet! A sofőr segítségével bepakoltam a hatalmas Audiba, majd beszálltam a prezi mellé. Az arca meglehetősen komor volt. Köszönés helyett csak ennyit mondott:

-          Casillas, Ramos és Busquets előzetesben vannak. Hatig ki kell hoznunk őket, különben botrány lesz!