9. fejezet

Halihó!

Íme hát a kilencedik! :)) Annyira örülök, hogy ennyien szavaztatok (de tényleg) és a kommenteket is köszönöm! Mostanság nemnagyon jönnek nekem össze a dolgok, de ha ide jövök és látom, hogy mennyien olvassátok a történetet mindig felvidulok! Köszönöm nektek! Mint az előbbi "fejezet" előtt olvashattátok, most egy kicsit más irányt vesz a történet, már nem annyira a múlttal foglalkozom, hanem inkább a jelennel és a jövővel (persze terveim szerint a visszamelékezéseket, így sem ússzátok majd meg :P) Na de a lényeg, hogy jó olvasást és várom a véleményeteket!

Cuppanós mindenkinek!

Teltek a hetek és a beosztásom egyre szorosabb lett, betudható ez az Eb-nek. Valamilyen automatikus úton-módon ugyanis  ki lettem nevezve a válogatott képviselőjének is, ami azzal járt, hogy gyakorlatilag a fülemre nőtt a telefon és a kezemhez a toll. Esély se volt, hogy összehozzuk Estebannal a kávézást, mivel ő pedig a csapat sajtóügyeit intézte. De azért mindig talált rá okot, hogy ha csak pár percre is, de megkeressen az irodában. Ennek egyrészt örültem, mert így volt egy kis gondolkodási időm, hogy tiszta fejjel vágjak bele a dolgokba, másrészt viszont nem mert jól esett volna egy kis kikapcsolódás. A srácok a kiutazás előtt még itthon edzettek, így volt szerencsém összefutni Nandoval és a „bűbájos” feleségével is. Ramosszal a stadion óta nem beszéltem, sőt még csak rám sem nézett, alig préselt ki magából egy hellót, ha találkoztunk. Ikerrel, amennyire ideje  engedte összefutottunk párszor, de ő sem volt túl kommunikatív. A plasztik sztorit nem említettem neki, úgy gondoltam, hogy biztos van még egy pár dolog a műnő rovásán, szóval majd még kiderítem és később robbantom a bombát.

Június 14-et írtunk, a csapat már rég elutazott, de a telefonok változatlanul zaklattak. Perez azt az utasítást hagyta, hogy elég, ha csak akkor megyek majd a csapat után, ha baj van. Addig innen is tudok intézkedni. Frankó! Alig várom!  Épp az irodámban fotoszintetizáltam, a légkondi alatt, amikor kinyílt az ajtó én pedig lekaptam a lábam az asztalról.

-          Halihó! – köszönt rám Esteban.

-          Oh… csak te vagy – húnytam le újra a szemem.

-          Naaa…. kicsit több lelkesedést! – vágott durcás fejet. Nagyon aranyos volt! Nem bírtam ki mosolygás nélkül. – Perez most hívott, hogy induljunk, mert kell a segítség. Gáz van! – mondta aggódva, mire összeráncoltam a szemöldököm.

-          Ez fura. És miért nem engem hívott? – néztem fel rá, mire megrántotta a vállát.

-          Nem tudom, lehet engem hamarabb el tudott érni. Annyi a lényeg, hogy 3-kor már a gépen legyünk és nyolckor pedig lehetőleg Gdanskban. – magyarázott.

-          Háromkoooor? – Ugrottam fel - De hát? Te jó ég! Tizenegy óra van! – Esteban széttárta a karját. – Alig élek, kocsim nincs, Eva hozott, basszus! – kapkodtam a fejem.

-          Hazaviszlek! Nálam már itt van minden! – férfiak… három alsónadrág egy tusfürdő, fogkefe, két póló egy nadrág és indulás, neki a nagyvilágnak… Tipikus! Na jó, annyira nem… Sergio  például sosem volt ilyen és Esteban sem tűnik igénytelennek.

-          Jó, hozom a táskám, mehetünk! – ragadtam meg az említett darabot, majd beledobáltam mindent, ami az asztalomon volt és úgy tűnt, hogy szükséges. Szinte futva tartottam a lépést Estebannal a parkolóig, ahol egy csodajárgyány mellett lassítottunk le.

-          Wow… - reagáltam a Bugattira, mire csak elmosolyodott és kinyitotta nekem az ajtót. Miután ő is beszállt felbőgött alattunk az egy millió euro és kifordultunk a parkolóból. Estebannal egyszerre nyúltunk a lejátszó gombjáért.

-          Mit szertnél hallgatni? – nézett felém fél szemmel. Nem reagáltam azonnal, mivel épp azzal voltam elfoglalva, hogy ne olvadjak bele az űlésbe. Mindigis oda voltam a vezető pasikért, de Esteban valami hihetetlenül nézett ki.

-          Öhm… mindegy igazából. – hagytam meg neki a választást.  – de mondjuk meghallgathatnánk  a Pump-ot és közben adhatnál egy kövér gázt ennek a tragacsnak. – kacsintoittam rá, miközben  láttam, hogy összerezzen a „ tragacs” szó hallatán és jót mulattam magamban. Férfiak és kocsik… Nem szólt semmit, csak kikereste a számot és elindította. Felpörgött bennem az adrenalin. Na ezért is nem mertem magamnak ilyesmi kocsit venni, nem tudnám megállni, hogy ne feszegessem a határait, aminek vagy az lenne a következménye, hogy rövid úton felcsavarodnék egy fára, vagy pedig költhetném a fizetésem a büntetésekre. Esteban pedig mintha olvasott volna a gondolataimban. Odalépett a gáznak.

-          Jólvan, de a cehet te állod! – vigyorgott rám. Láttam, hogy a kilóméteróra másodpercek alatt éri el a kétszázat. Őrületes érzés volt. Egy 10/10-es pasival az oldalamon száguldottam a sztárdán egy autócsodában, bömbölő zenével. Hát kell ennél több? Mosolyogva préselődtem bele a hűs bőrűlésbe, miközben láttam, hogy Esteban igazából már nem az autó, hanem az én  tűréshatárom próbálja feszegetni, legalábbis ezt szűrtem le abból, hogy egyre gyakrabban pillantott felém. Hát rossz lóra tett az biztos, mert 270-nél a szemem sem rebbent, viszont az út elfogyott, mindkettőnk nagy sajnálatára.

-          Elképesztő nő vagy, ugye tudod? – fújta ki magát, miközben rákanyarodott a lehajtóra.

-          Igyekszem! – mosolyogtam. A házamhoz navigáltam, majd megbeszéltük, hogy beparkol a garázsba, hiszen egyszerűbb ha innen taxizunk, mintha még elmennénk hozzá is.  Miután kivette a bőröndjét a csomagtartóból hűségesen követett egészen az ajtóig, ahol beengedtem magunkat. Szerencsére nem vagyok nagy rumlis, így nem volt gond, ha váratlan vendég érkezett hozzám.

-          Kérsz valamit inni? – néztem szét a hűtőben, majd egy Spriteos üveg akadt a kezembe, így azt lóbáltam meg előtte, de láttam, hogy ő leragadt a fényképeknél.

-          Ő ki? – emelt fel egy képet a szekrényről.

-          A barátnőm Ginny. Most Dublinban dolgozik. – magyaráztam, miközben, töltöttem mindkettőnknek, majd odavittem hozzá a poharat.

-          Dublinban? – nézett rám, mire bólintottam.

-          Én is Dublini vagyok.

-          Hűha, egy makacs ír! – mosolyodott el.

-          Ne gyárts sztereotípiákat! – böktem meg. Visszarakta a képet a helyére és a falnak dőlt.

-          Akkor te nem iszol Guinness ?

-          Dehogynem! De nem azért mert ír vagyok, vagyis nem csak azért, jajj, te sem teqilázol egész nap mert spanyol vagy… - replikáztam.

-          Jogos! – értett egyet velem.

-          Na összedobálok pár cuccot, addig nézz körbe – vonultam a gardróbba. 

Míg én tanácstalanul lomoltam a szekrényből a bőröndömbe, Esteban egy képet húzott elő a tükör mellől.  Egy régi kép volt, talán két-három éves. Akkor készült, mikor megszületett Nora, Nando kislánya. Ez volt az egyetlen kép, amin rajta volt a „nagy csapat”. Ott volt Iker és Eva, Sergio és én, Xabi és Nagore, középen pedig Nando a kis Norával.  Régi szép idők… nyeltem egyet, majd Estebanra néztem. Úgy éreztem itt az ideje egy vallomásnak.

-          Figyelj Esteban,  nem tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá… - tördeltem a kezem, ő pedig visszarakta a képet a helyére – nos,  el kell mondanom neked valamit én… - vettem egy nagy levegőt, de ő csak megfogta a kezem és közelebb lépett.

-          Olyan kis buta vagy, azt hiszed nem tudom? – mosolygott rám, miközben a tenyerét az állam alá csúsztatta.

-          Tudoood? – lepődtem meg – és hogyhogy nem rohantál még el? – értetlenkedtem, mire felnevetett.

-          Mert kedvellek – mondta egyszerűen, mire a szívem a torkomba kúszott.

-          Az jó, mert én is kedvellek – válaszoltam. Esteban lassan közelebb hajolt hozzám, az ajkaim pedig elnyíltak… hihetetlenül vágytam a csókjára… de úgy tűnik, hogy még várnom is kell, mivel a telefonom épp csöngeni kezdett, megölve ezzel a pillanatot. Pár mozdulattal rendeztem az arcvonásaim és felvettem a készüléket, amin egy ismeretlen szám villogott.

-          Igen, tessék Holly Spencer.

-          Holly… hallasz? – kicsit visszhangzott a vonal, de Perez hangját véltem felfedezni benne, aki olyan izgatott volt, hogy még azt is elfelejtette, hogy magázódunk.

-          Igen itt vagyok Senior Perez – vigyorogtam rá Estebanra közben, aki még mindig elég bosszús fejet vágott.

-          Holly, ide kell jönnie, most, az első géppel… Esteban átadta az üzenetet?

-          Igen, de…

-          Na az nem jó, most jöjjön, foglalunk helyet az első gdanski gépre! – hadarta, ami egyre jobban felhúzott. Mi történt? Pereznek mi köze hozzá?

-          Mi történt? – kérdeztem kicsit erélyesebben.

-          Botrány lesz! Beszéltem Ángel-el, még tudjuk húzni egy darabig a dolgot, de muszáj ideérnie legkésőbb 5re! – kis suttogás a vonal másik végén -  Egykor indul egy gép, most mondják. El tudja érni?

Az órámra pillantottam, ami delet mutatott, a Barajas tőlem harminc percre volt és a becsekkoláshoz is ennyi idő kellett, de ez nagyon max… nemhinném, hogy teljesíthető.

-          Elviszlek! Én majd megyek a következő géppel! – ajánlotta fel hirtelen Esteban. – Hip-hop ott leszünk - vigyorgott rám.

-          Nos, rendben – mondtam Pereznek – de a bírságot maguk állják!

-          Siessen! – válaszolta Perez, majd lerakta a telefont.

Tizenöt(!!!) percen belül a Barajason voltam. Esteban segített bevinni a bőröndjeimet, majd beállt velem a sorba.

-          Mikor jössz? – néztem fel rá. Hiába… én 164 centi voltam, ő viszont 190-ven. Ez a sorsom.

-          Este, majd a meccs után, de lehet már csak holnap reggel találkozunk. – simított végig az arcomon, amibe kicsit beleborzongtam.

-          Meccs lesz ma? – húztam el a számat.

-          Bizony, az írek ellen! – mosolygott, nekem pedig felcsillant a szemem.

-          Ezaz! Elpáholjuk őket végre! Még az is lehet, hogy kimegyek… - lelkesedtem fel.

-          Nem az írekről beszélsz ugye?

-          Eltaláltad! – kacsintottam rá, miközben a pulthoz értem végre. Csak a nevemet kellett mondanom és már meg is kaptam a jegyet és a beszállókártyát.

-          Hát akkor… - fordultam felé, mikor a kapuhoz értem, amin túlra ő már nem jöhet be velem -  Holnap találkozunk. 

Rám mosolygott, majd magához ölelt. Még soha nem volt hozzám ilyen közel, de nagyon jól esett elveszni az ölelésében. Éreztem, hogy egy puszit ad a hajamra. Úgy éreztem nem akar elengedni, de az a helyzet, hogy ez az érzés kölcsönös. Semmi kedvem nem volt most elutazni, újra nézni Ramos képét, mert biztosan egy szállodában leszünk. Olyan jó volt itt nekem most, de hát, hív a kötelesség ugyebár! Kibontakoztam az ölelésből, majd sietve elindultam, nem akartam, hogy tovább fajuljanak a dolgok, még a végén elvesztem az eszem, ha túl sokáig maradok a közelébe.

-          Holly – hallottam a hangját, mikor már a biztonsági kapuban álltam. Hátrafordultam és közvetlenül a mellkasával szemben találtam magam.

-          Ezt még elvenném – mondta, de mire megkérdeztem volna, hogy mit, már csak azt éreztem, hogy az állam alá nyúl és megcsókol. Csak pár másodperc volt az egész, míg puha ajkai az enyémen pihentek, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a lábaimat elhagyja minden erő. – Majd holnap visszakapod! – mosolygott szívdöglesztően, majd nyomott egy puszit a homlokomra és elengedett.

A közel három órás repülőút alatt sikerült normalizálnom a szívritmusomat és aludtam is egy órát. Az idejét sem tudom már, hogy mikor csókoltak így meg utoljára. De a sors fura fintora, hogy mégiscsak eszembejutatta. Iker. Te jó ég! Na nem mintha azóta nem csókolóztam volna senkivel, de azok nem hagytak bennem mély nyomot, csak afféle bulis smárolások voltak…. semmi komoly. De Esteban… nem kellene ennyire belelovalnom magam a dolgokba, de az érzéseimnek most egyszerűen nem tudok parancsolni. Nem akarom, hogy ennek rossz vége legyen. Ennek is… Négy óra három perckor landoltunk a Lech Walesa reptéren. Az idő itt már közel sem volt annyira kellemes, mint Madridban. Szakadt az eső. Miután sikeresen begyűjtöttem a bőröndöket, a parkolóban sasoltam az autókat. Perceken belül kiszúrtam Perezt, aki személyesen jött elém. Tényleg nagy gáz lehet! A sofőr segítségével bepakoltam a hatalmas Audiba, majd beszálltam a prezi mellé. Az arca meglehetősen komor volt. Köszönés helyett csak ennyit mondott:

-          Casillas, Ramos és Busquets előzetesben vannak. Hatig ki kell hoznunk őket, különben botrány lesz!