6. fejezet

Sziasztok!


Máris meghoztam a hatodikat. igyekszem egy kis rendszert vinni a részek megírásába, bár ez kissé nehézkes így a vizsgaidőszak közepén. Köszönöm szépen a a  kis pipák a és a hozzászólásaitokat! nagyon jól esik! Ezért duplán érdemes írni! :) Jobb oldalon egy kis szavazást is találtok várom oda is a szavazataitokat! Jó olvasást és szép napot nektek! Puszii!

Három nap telt el az ünnepség óta és elérkezett az első nap az új munkahelyemen. Saját irodát kaptam, ami viszonylag ízlésesen volt berendezve. A kedvencem az erkély volt, ami egyenesen a pályákra nézett.  Az irodámba lépve a táskámat ledobtam az egyik fotelbe és az íróasztalomhoz léptem, amin már várt egy klubcímeres lap a heti teendőimmel. Gyorsan végigfutottam és fintorogva tapasztaltam, hogy mennyi fölösleges dolgot is rámbíztak. Mint például az interjúk előtti egyeztetést a riporterekkel. Mindigis azt hittem, hogy erre vannak a sajtósok, de mint kiderült, nem. Az én feladatom volt cenzúrázni a kérdéseket, gondolom, hogy később ne legyen belőle balhé és így elejét vegyük a dolgoknak.  A lapra visszapillantva láttam, hogy 10-re jön a Marca riportere. Nagyszerű, mindigis jó volt a kapcsolatunk a Marcaval. Hülyeségek végtelen tárháza az a hely. Mivel még csak kilenc óra volt ezért azzal foglaltam el magam, hogy felcímkéztem a dossziékat és ”rendet raktam” a gépemen is.  A sürgés-forgással az idő hamar eltelt, így már csak azt vettem észre, hogy kopogtatnak az ajtómon.

-          Tessék! – szóltam ki, majd felálltam a székemből. Az ajtón aztán belépett az a személy, akit a hátam közepére sem kívántam volna.  Legnagyobb örömömre ő is legalább annyira meglepődött ,mint én, sőt mintha egy kis félelem is költözött volna a szemébe.

-          Gondolom, nem kell bemutatkoznom. – jegyeztem meg pókerarccal, mire elpirult. – Foglalj helyet. – intettem az asztal másik oldalán lévő szék felé. Mire a barna hajú lány leült velem szemben a mappáját szorongatva. Még sosem volt alkalmam rá, hogy alaposan végigmérjem, ígyhát most megtettem. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, azt gondoltam volna, hogy egy csendes, kedves visszafogott lány, aki a légynek sem tud ártani. Mivel híven vallottam a „lesüllyedsz a szintjükre és legyőznek a rutinjukkal” elvet ezért az egész beszélgetés alatt próbáltam objektív maradni. Több-kevesebb sikerrel. Bár munkámból adódóan, már tökélyre fejlesztettem a pókerarcot ezért a beszélgetés neki volt kínosabb. A szakmai kérdéseken túllendülve, visszanyújtottam neki a mappát.

-          Azt hiszem rendben vagyunk. Már csak az időpont van hátra, de ezt Mariával kell megbeszélned. Ő foglalkozik ilyenekkel. – elvette az irattartót és az ölébe rakta, majd idegesen játszadozott a szélével.

-          Figyelj… - kezdte, de elbizonytalanodott.

-          Szólíts csak Hollynak, tudod… a régi ismeretségre tekintettel – szúrtam oda, majd hátradőltem a széken.

-          Én nem tudtam. Ramos azt mondta, hogy … hogy már szétmentetek. – nyögte.

-          És te, mint újságíró ezzel már tökéletesen tisztában voltál.

-          Tényleg nem tudtam, kérlek ne haragudj rám. Nem akartam tönkretenni a kapcsolatotokat!

-          Mégis megtetted. – mondtam egyszerűen. Le akartam már zárni ezt a beszélgetést.

-          Sergio azt mondta, hogy te és Iker… - mentegetőzött volna, de közbevágtam.

-          Barátok voltunk és vagyunk. De Lara, semmi baj. Tényleg. Szívességet tettél, amit bár nem köszönök meg, de jó tanulság volt! Igazából te már csak a pont voltál a mondat végén. Most pedig ne haragudj, de várnak rám! – néztem a karórámra és hogy szavaimat nyomatékosítsam fel is állta. Lara bólintott, majd felállt és kiment az irodából én pedig visszaroskadtam a székbe. Sosem lesz ennek vége!

Az ebédidőmig még volt egy óra, azt szerződések böngészésével töltöttem, többek között a kezembe akadt Sergio szerződése is a klubbal. Megfordult a fejemben, hogy összetépem, de azzal csak magammal csesznék ki, ugyanis biztosan nekem kellene újat szerkesztenem. Pontban délben, magamhoz vettem a táskám, magamra kaptam a blézerem és elindultam valami jó kajáldát keresni a környéken. A hallban sajnos összefutottam Ikerrel és Sergióval, pont akkor lett vége az edzésüknek és éppen beszélgettek. Megpróbáltam elslisszolni mellettük, de Iker észrevett.

-          Hé, Holly, hova-hova? – integetett felém a kapus.

-          Megyek kajolni! – vetettem oda, és már folytattam is volna az utamat.

-          Tudok egy jó helyet, megvársz? –ránéztem, aztán Sergiora aki tüntetőleg a földet bámulta.

-          Hááát… - haboztam.

-          Mi is épp oda tartunk!

-          Áh, nem nem, majd máskor! Sietek! – tiltakoztam, de úgy tűnt, hogy nem fogad el nemleges választ, mert máris elindult felém, Ramosszal a sarkában. Fergeteges ebéd elé nézek!

A parkolóban Ramosszal rögtön összevesztünk.

-          Nagyon jól tudod, hogy hátul kitaccsolok, te tuskó! – intéztem Ramoshoz a szavaimat, aki karjával támasztotta az első ajtót, hogy véletlenül se tudjak beülni.

-          Csak játszod magad! Egy tíz perces út alatt senki nem lesz rosszul! – flegmázott ő.

-          Rendben Ramos, de ha hányok, akkor garantálom hogy a te nyakadban fog landolni minden! – fenyegetőztem, mire elgondolkozott.

-          Rendben, legyen neked karácsony! – nyitotta ki az ajtót egy színpadias meghajlás kíséretében, amit a középső ujjam felmutatásával köszöntem meg. Iker csak megcsóválta a fejét, majd beindította az Audit.

-          Na és milyen volt az első napod? – próbálta Iker oldani a feszültséget.

-          Szar. – válaszoltam, miközben az ablakon bambultam kifelé. – A csajoddal randiztam, Ramos! – fordultam meg az ülésen.

-          Melyikkel? – kérdezett vissza vigyorogva, de nem hozott zavarba.

-          Alvarezzel.

-          Holly, nem tudnál minket befogadni Docéval két-három napra?  Segióhoz nem mehetünk Odie miatt… - kérdezte Iker ügyesen témát váltva.

-          Öööö… ki az a Doce?

-          A kutyám. Édes kis Labrador, de még túl pici, nem akarom beadni addig sehova, még alig szoktunk össze.

-          Ó. És Odie?

-          Ő Sergio yorkie-ja. – erre a mondatra eszméletlen röhögésben törtem ki.

-          Most csak szopatsz ugye? – fordultam hátra Sergióhoz. – nem mondod, hogy egy Yorkshire-ed van?!

-          De. – mondta, mire a kacagásom, már-már hisztérikussá erősödött. Egy ekkora embernek, aki azt képzeli magáról, hogy ő itt a falu bikája egy yorkshire terriere van! Ez kész! Megérte ma felkelni!

-          Huh… hát amúgy, jó! Há… gyertek nyugodtan! – fordultam Casillas felé, miközben próbáltam a légzésemet normalizálni. Megérkeztünk az étteremhez. Sergio és énis kiszálltunk Iker viszont csak áthajolt felém.

-          Most jut eszembe, hogy sürgős dolgom van… - szabadkozott a lehúzott ablakon keresztül.

-          Igen? És mi? – kérdeztem gyanakodva, miközben elkezdtem araszolni vissza az autó felé.

-          Bocsi! – rántotta meg a vállát bűnbánóan. Hátranéztem Ramosra, aki kicsit odébb zsebredugott kézzel egy követ rúgdosott.

-          Neem… Casillas! Nem hagyhatsz itt vele! – böktem Sergio felé. De Casillas már indított is és se szó se beszéd otthagyott.

-          A büdösjómindenit, Casillas, te gyökér, te alantas számító kis mocsok, te… - szitkozódtam, de Sergio félbeszakított.

-          Éhes vagyok. Mehetünk? – kérdezte abszolút kifejezéstelen arccal. Mélylevegő…kifúj…mehetünk. Szótlanul követtem Ramost az étterem belsejébe, ahol már várt ránk egy szépen megterített asztal. Egymással szemben ültünk le, Sergio pedig rögtön az étlapot kezdte el böngészni.

-          Ha úgy döntöttél, hogy mégsem agyvérzésben akarsz meghalni, akkor talán rendelhetnénk is. – vetette oda Ramos. Feltűnöen nyugodt volt, ezért megfordult a fejemben, hogy ezek ketten összejátszottak.

-          Mondd csak, Ramos, te egészen véletlenül nem tudtál erről a kis akcióról? – Sergio rám nézett, majd megvonta a vállát. Tudtam, TUDTAM! behúztak a csőbe! Na várd csak ki, Casillas! Ezt még csúnyán megkeserülöd.

-          Máshogy soha az életbe nem ültél volna le velem megbeszélni a dolgokat.

-          Ráhibáztál! Tényleg nem! – vágtam rá. Közben kijött a pincér, mi pedig leadtuk a rendelésünket. – És miről akarsz beszélgetni? – kérdeztem látszólagos nyugalommal, de közben a gombóc a gyomromban egyre csak nőtt és lassan az étvágyam is elvette. Ramos nem szólt semmit, csak a szalvétáját piszkálta.

-          A babáról – mondta egyszerűen, miközben rámfüggesztette barna szemeit. Nagyot nyeltem és próbáltam rendezni a gondolataimat. Igazság szerint valóban tartoztam neki ezzel a beszélgetéssel, de úgy éreztem, hogy mégsem vagyok felkészülve erre. Ha egyáltalán fel lehet erre a beszélgetésre készülni. Közben megjött az ebédünk is, viszont étvágyam már nem volt. Ide-oda tologattam a tányéromon a zöldségdarabokat és csöndben voltam.

-          Miért mentél el?

-          Mert bunkó voltál, nem foglalkoztál velem és még meg is csaltál. – mondtam továbbrais a tányért bámulva.

-          Szerettelek!

-          Furcsán mutatod ki az érzéseidet! – válaszoltam ironikusan.

-          És mi lett a…? – csuklott el a hangja.

-          Elveszítettem. – súgtam. Láttam ahogy Ramos kihúzza magát a székén és ökölbe szorul a keze. – Nem, nem elvetettem. – fura dolgot tettem, magam sem tudtam, hogy miért, de a kezem önkéntlenül is az öklére csúszott. – Rh összeférhetetlenség volt… - nehéz volt erről beszélnem, éreztem, ahogy Sergio keze szétnyílik, majd ujjai az enyémbe fonódnak, és én nem húztam el. – Az első terhességnél gyakori, hogyha nem azonos a vércsoportunk, akkor  a vérem ellenanyagot termel, ami megöli a kisbabát… Ez…ez megelőzhető lett volna, ha már a terhesség elején kapok injekciókat, de mivel… - a hangom elcsuklott, Sergio hüvelykújja pedig nyugtatóan körözött a kézfejemen. – nos, mivel elég későn vettem észre a terhességet, így… így a vérem megölte a kisbabát… - nem tudtam tovább tartani magam és egy álnok könycsepp is kiszökött a szememből. Borzasztó volt arra gondolnom, hogy ez az egész miattam van. Az egész az én hibám. – Sergio felállt a helyéről és két lépéssel mellettem termett, majd elém guggolt és tenyereit a combomra téve, kezdte simogatni a lábam.

-          Holly, úgy sajnálom!

-          Hagyjuk Sergio! – toltam el magamtól és elővettem egy zsebkendőt, hogy megtöröljem az arcom. – Ez már nem old meg semmit! Túl vagyunk rajta, te is új életet kezdtél, énis, ne rágódjunk ezen. – felálltam és erőt vettem magamon. – Elmegyek, mi pedig hagyjuk egymást békén, az lesz a legjobb. Majd a papírokat elküldöm. – elindultam kifelé, de Sergio még utánam szólt.

-          Milyen papírokat?

-          A válási papírokat – szóltam még hátra, majd kimentem az étteremből otthagyva Sergiót.