4. fejezet

Sziasztok!


Sikerült ma befejeznem a negyedik fejezetet így ez lesz az én májuselsejei ajándékom nektek! Exxxxtra hosszú lett, szóval tessenek büszkék lenni rám! Remélem a tartalom is elnyeri a tetszéseteket! Egyszerűen csak írta magát a történet, nem tudtam leállni. A véleményetekre pedig tényleg nagyon számítok, higgyétek el, hogy minden írónak rengeteget jelent, ha hagytok neki pár sort a fejezet végén. nekem legalábbis nagy löketet ad az, ha olvashatom a kommenteiteket! Na szóval blablabla... Itt a fejezet! Puszillak titeket és éjjenmájuselseje! :)

*Iker*

Percekbe telt, míg végre Ramos lenyugodott és elkezdett normálisan viselkedni. Végülis megértettem a kirohanását, persze nem olyan volt, mint egy normális emberi reakció, de hát mikor volt Sergio egyszerű, normális ember? Talán utoljára tíz éves korában, amikor Camasban rúgta a bőrt.

-          Megvagy? – kérdeztem andalúz barátomat, aki tenyerébe temetett arccal üldögélt a kanapén. Kérdésemre csak felemelte a hüvelykújját.

-          Nagyszerű! – pattantam fel a kanapéról – akkor talán indulhatunk is.

-          Iker én… - kezdte, de végül csak megrázta a fejét és az ajtó felé intett.

A megérkezésig nem esett több szó közöttünk. Sergio az utat figyelte én pedig a sötétbe bambultam. Azon merengtem, hogy vajon Holly miért nem mondta el nekem? Nekem! Mindig mi voltunk a legjobba. Persze sokmindenkivel jóban volt és sokmindent megbeszéltek, de én voltam az, akinek mindent elmondott. Vajon ezt miért nem? Miért volt jobb neki elmenni innen? Biztosan meg tudtuk volna oldani ezt a helyzetet és Sergiót is jobb belátásra lehetett volna bírni. Pláne egy kisgyerekkel. Tudtam hogy a kapcsolatuk kissé megromlott, de nem gondoltam volna, hogy ekkora a baj. Persze Holly is nőből van és a nők hajlamosak túlreagálni a dolgokat, de ha elmondta volna Sesének, hogy van egy kisbabájuk biztosan nem fajulnak ideáig a dolgok. Sergio valósággal imádta Hollyt. Ez a kis szőke lány olyan reakciókat tudott kiváltani belőle, amit még álmunkban sem gondoltunk. Tudom, hogy most mindketten mélységesen haragszanak a másikra, de bennük van az újrakezdés halvány reménye, különösen Ramosban. Az elmúlt három évben semmi nem tudta ennyire felkavarni, mint most Holly megjelenése. Két lehetőség van. Ennek vagy nagyon jó vége lesz vagy kitör az apokalipszis. Odabennt már elkezdődött a rendezvény, láttam, hogy Sergio a sötétben Hollyt keresi és meg is találta. A szőke lány Xabiék asztalánál üldögélt. Gonza mellett. Ez sehogyan sem jó jel. Holly annak idején többször is kifejtette nekem, hogy Higuainnal nem bírják egymást. Persze arra nem gondolt, hogy a csatár éppen azért kerüli őt, mert nagyonis bírja én pedig nem világosítottam fel erről. Követtem Ramost az asztalunkig ahol már csak egy üres hely volt szabadon, az én nevemmel.

-          Bocs haver, de asszem rossz helyen ülsz – hallottam Ramos csöppet sem kedves hangját. Gonza először Hollyra nézett majd rám, végül Sergióra.

-          A hely foglalt Ramos, ülj máshova – mondta Holly, miközben le sem vette a szemét Perezről, aki éppen az emelvényen szónokolt.

-          Ez az én helyem. – préselte ki a fogai közül Ramos, láttam rajta, hogy véges a türelme. Gonzalo, azonban még mindig nem mozdult.

-          Most pedig szeretném megkérni Spencer kisasszonyt, az új jogi képviselőnket, hogy fáradjon ide az emelvényre és mondjon magáról pár szót. – szólította Perez Hollyt, a lány most villámló szemekkel Ramosra meredt, aki még mindig a széke mögött állt. Az volt a szokás, hogy a hölgyeket mindig valaki a szinpadhoz kiséri, ezzel mindannyian tisztában voltunk. Ahogy Holly felállt, Gonzalo is azonnal felemelkedett a székéről és Ramosszal egyszerre nyújtották a karjukat Holly felé. A lány tanácstalanul bámult a felé nyújtott kezekre, míg végül egy Gordiuszi megoldással rám nézett.

-          Iker megtennéd hogy…? – lépett mellém és belém karolt faképnél hagyva a két Don Juant.

*Holly*

Tudtam, hogy az estét nem úszom meg annyival, hogy otthagyom Ramost a házban, hadd főjön a levében és a sejtésem be is igazolódott. Sergio már a megjelenésével képes volt majdnem botrányt kavarni. Szegény Gonza csak pislogott mellettem, nem értette az egész helyzetet, mint ahogyan én sem. Szerencsére ott volt Iker és kirántott a csávából, még épp jókor. Már hallottam, ahogyan az emberek összesúgnak a hátunk mögött. A bemutatkozásom rövid volt és tömör csak a legszükségesebb momentumokra tértem ki, nem említettem például Sergiót sem, azt meghagytam a pletykalapoknak. A beszédek végeztével kezdetét vette a fogadás. Ezt vártam. Rögtön a bárhoz mentem és rendeltem magamnak egy jó erős whiskeyt, majd még egyet. Éreztem, ahogy az alkohol áramlásával az idegesség is múlik bennem.

-          Sziaa! Ezer éve! – borult a nyakamba Caroline, Kaka felesége. Tündéri kis nő volt, de sajna az én ízlésemnek kicsit túl „édes”.

-          Szia, örülök, hogy látlak – viszonoztam a köszöntést, miközben intettem a pultos srácnak, hogy hozhatja a harmadik kört. Ingyen pia, már ezért megérte eljönni!

-          Gratulálok az új álláshoz! – mosolygott miközben kért magának egy koktélt – Ez azt jelenti, hogy te és Sergio újra… - nézett felém a szívószála fölött.

-          Nemnem… semmi köze hozzá. – tiltakoztam, mire ő csak mosolygott mindenttudóan.  Éreztem, hogy közben egy kéz csúszik a derekamra, látatlanba is tudtam, hogy ki a támadóm.

-          Vedd le rólam a mancsodat Ronaldo – néztem felé vigyorogva, mire megölelt. –Szeretethiányod van vagy mi? – öleltem vissza.

-          Visszajöttél picsa? – mosolygott ő is, mire én csak bőszen bólogattam. – Egészen jól nézel ki, már majdnem olyan jól, mint én. – megforgattam a szemem, majd a portugál álla alá nyúltam.

-          Mit csinálsz? – húzta fel a szemöldökét.

-          Fogom az arcod, olyan nagy, félek, hogy leesik – nevettem fel.

-          Nem változtál. – fogta meg a kezem – Gyere, bemutatlak a többieknek, van pár új fiú… persze csak, ha nem bánod – nézett Caro felé, aki megrázta a fejét. Megfogtam a poharam és Crisbe karolva mentünk egy nagyobb társaság felé.

-          Hééé…  lassíts, kilöttyen a pia. – húztam vissza kicsit, mert akkora svunggal indult el, hogy nem győztem vele lépést tartani és kicsit meg is inogtam.

-          Sikerült tíz perc alatt berúgnod? Ez rekord! – jegyezte meg, mire én csak kinyújtottam a nyelvem.

-          Nem olyan családból származom… - ráztam meg a fejem. Közben odaértünk egy nagyobb csapathoz.

-          Srácok szeretném nektek bemutatni egy kedves barátnőmet. Ő itt Holly Spencer márnem Ramos. – a csapatból hárman néztek rám kíváncsian.

-          Helló én Karim Benzema vagyok. – kacsintott rám egy kopasz srác. Egészen megnyerő arca volt.

-          Ő pedig itt Özil és Khedira, a német szekciót erősítik. – a két srác is felém intett, amit viszonoztam.

-          Tiszta kulturális extázis – vigyorogtam – két német egy portugál és egy francia, ha nem tévedek. – fordultam Karim felé, akinek a tekintete még mindig rajtam időzött, de a megszólításra csak mosolyogva megrázta a fejét – Ebből jó buli lesz!

Jól éreztem magam a srácokkal, hangulatomat pedig tovább fokozta, hogy Ramos az incidens óta még nem jelent meg a színen, de persze terítékre került.

-          És megkérdezhetem, hogy miért mondta Cris, hogy már nem Ramos? Csak nem volt közöd a lökött andalúzunkhoz?  - érdeklődött Özil.

-          Mindenki követ el hibákat – mentegetőztem, de sajnos ez a válasz nem elégítette ki a kíváncsiságukat. – A férjem volt. – fura volt ezt így kimondani és láttam rajtuk is a meglepettséget. Ezek szerint Sergio sem traktál mindenkit a közös múltunkkal. Ez megnyugtató.

-          Mintha tényleg említett volna egy idióta szőkét, te lennél az? – vigyorgott Khedira.

-          Teljes életnagyságban – hajoltam meg színpadiasan, mire mindannyian elkezdtünk nevetni. Időközben felcsendültek a zene első ütemei is.

-          Táncolsz velem? – fordult felém Benzema a szemöldökét húzogatva.

-          Öngyilkos ötlet. Nem tudok táncolni. – tiltakoztam, de Karim már kis is vette a kezemből a poharat és az asztalra tette, majd húzott a táncparkett felé.

 Az egyik mostanában népszerű előadó száma kezdődött. Karim elkezdett táncolni, míg én csak tanácstalanul lépegettem mellette. Sosem ment ez nekem. A francia pár percig kedvtelve nézte a gyötrődésem, míg végül szorosan magához húzott. A csípőm egészen az övéhez nyomódott és a derekamon lévő keze is határozottan terelgetett a jó irányba. Meg kell jegyezni, hogy Benzema nagyszerű táncpartnernek bizonyult, persze erre talán az is rásegített, hogy az alkohol kis felszabadító csöppecskéi elérték a fejem. Fel sem tűnt, hogy már a negyedik számot táncoljuk végig. Viszont volt, aki emlékeztessen rá. Ramos egyik pillanatról a másikra termett mellettünk.

-          Lekérném a hölgyet! – fogta meg a karom, miközben Karimra nézett. A két férfi pár másodpercig csak nézte egymást, majd Karim ökölbe szorított kézzel bár, de bólintott és magunkra hagyott. Közben elkezdődött Juan Carmona egyik száma, tudtam Ramosról, hogy imádta ezt az előadót.

-          Nagyszerű, szeretem ezt a számot! – fordított maga felé, miközben a szemembe nézett.

-          Ollé! – mondtam minden lelkesedés nélkül. A szivem viszont cáfolta az arcomon tükröződő érzéseket, mivel körülbelül a normális tempó kétszeresével kezdett el dobogni. Őrjítő érzés volt Sergio erős karjait a derekamon érezni, miközben lopva mélyen belélegeztem a parfümjének illatatát. Úgy éreztem, mintha az a három külön töltött év csak három perc lett volna és még mindig ugyanazok az idióta szerelmes fiatalok lennénk, mint amikor még együtt voltunk. Tulajdonképpen a táncban még mindig nem változott semmi, én még mindig notóriusan a két ütem közé léptem, minek következtében a lábaink folyton összeakadtak. Alig bírtam megállni mosolygás nélkül, jobbnak láttam, ha most azonnal lelépek.

-          Sergio ez nekem nem megy, nem akarok táncolni veled. – hátráltam egy lépést, majd otthagytam.

7 évvel korábban

Négy hónap telt el az ominózus első találkozásunk óta és én most a szobámban üldögéltem a körmeimet rágcsálva. Jópárszor találkoztunk már azóta Sergióval, de most először éreztem magam totálisan tanácstalannak. Még három órám volt a találkozásig, de teljesen meg voltam lőve. Sergio sem segített, legutóbbi találkozásunkkor csak lazán odavetette, hogy öltözzek idézem „flamencósan” mert egy szuper helyre megyünk, na köszönöm szépen. Mikor volt nekem utoljára „flamencós” cuccom… jah tudom… soha. Persze egyből rágugliztam, hogy ez mi a francot takarhat, de a félelmem csak egyre erősödött. Ha táncolni is kell, totál meghalok. Én kábé lemaradtam a diszkó korszak ugribugrijánál. Aztán az eszembe ötlött Eva. Eva Iker barátnője volt és már szinte az első találkozáskor összebarátkoztunk, vidám és közvetlen lány volt és biztosított róla, hogyha bármikor szükségem lenne a segítségére akkor csak szóljak. Másodpercek alatt tárcsáztam a számát. Szerencsére kicsöngött.

-          Hola Holly! – köszönt vidáman.

-          Eva vészhelyzet van!

-          Mi történt drága?

-          Nincs valami ruhád, ami „flamencós”?

-          Flamencós? – kérdezett vissza értetlenkedve.

-          Jah, Sergio ennyi támpontot adott nekem a mai estére és dunsztom sincs, mit vegyek fel. Egymillió farmerom van, de az nem túl „flamencós” – rajzoltam idézőjeleket a kezemmel, bár ő ezt nem láthatta, viszont felnevetett.

-          Eva nem érzed a helyzet súlyát. Már csak három órám van, és nem állok sehol. – tagoltam kétségbeesetten.

-          Ne aggódj csajos fél óra múlva ott a felmentősereg!

-          Kapkodd magad! – raktam le énis a telefont. Háromnegyed óra múlva befutott Eva. Üdv néked spanyol pontosság!

-          Késtél! – nyitottam ajtót neki.

-          Szintén helló!- mosolygott rendíthetetlenül.

-          Mit hoztál? – kaptam a táskája után rögtön.

-          Nyugi van bébi, tusoltál már?

-          Jah persze, kétszer is. – dőltem le a kanapéra.

-          Mire ez a nagy izgalom? Azt hittem nincs semmi komoly köztetek – nyúzott.

-          Nincs is és nem izgulok. Egyszerűen csak szeretnék megfelelni az elvárásoknak. – vontam meg a vállam.

-          Őrületbe kergeted azt a szegény srácot. Iker mondja, hogy minden második mondatában benne vagy. – Eva a kanapé másik végéből szuggerált, de én csak ráztam a fejem.

-          Barátok vagyunk. Eljárogatunk ide-oda. Semmi komoly.

-          Hányszor is találkoztatok már a héten? –érdeklődött látszólag komolytalanul, de a szeme még mindig rajtam volt.

-          Háromszor – pirultam el, hiszen ma még csak péntek volt.

-          Na ugye ugye… - mosolygott mindettudóan.

-          Ide azzal a ruhával, hadd próbáljam fel. Remélem nem valami köldökig kivágott csoda… - nyúltam a táskája felé.

-          Már miért lenne az? – tiltakozott.

-          Ismerlek… -  válaszul csak egy lesajnáló tekintetet kaptam és egy szépen összehajtogatott ruhát.

-          Körülnézek a szekrényedben, addig vedd fel – állt fel a kanapéról és a szobám felé ment, én pedig a fürdőbe. Evahoz mérten a ruha tényleg nem volt túlbonyolítva. Egy egyszerű pasztellszínű nyári ruha volt, ami alig térd fölé ért. Viszont én kétségbeesetten tapogattam a meztelen mellkasom. Nem voltam ehhez szokva.

-          Aztabüdösmindenit! – jött Eva reakciója, mikor kiléptem a nappaliba. – Sergio rád fog ugrani! Eszméletlen vagy!

-          Olyan mintha félig meztelen lennék! – sajnálkoztam, miközben idegesen igazgattam a ruhát.És próbáltam fentebb huzigálni, de akkor meg alul volt túl rövid.

-          Bolond vagy te! Ilyen jó az alakod és te meg itt takargatod! És mi ez a millió cipő a szekrényben? Ha ennyi cipőd van, miért mindig ugyanabban látlak? – tette csípőre a kezét számonkérően.

-          Cipőmániás vagyok, de nincs hova felvennem őket. – vontam vállat.

-          Akkor most ezt itt felveszed! –rakott mellém egy pántos magassarkút. – És ezt is – nyújtott felém egy pár fülbevalót.

-          Hé ezt honnan szedted? Ez nem az enyém! – tiltakoztam.

-          Igen, mert ez az enyém! – forgatta meg a szemeit. Tíz perc múlva már teljes harci díszben lépkedtem a nappaliban.

-          Ülj már le! – utasított Eva, mire valóban leültem a fotelbe. – Na és meddig húzod még drága Sergio agyát? Sosem láttam még így teperni!

-          Nem húzom az agyát! – szótagoltam – nincs közöttünk semmi és nem is lesz! Egyszerűen nem az esetem, mint ahogy én sem az övé!

-          Honnan veszed? Csekkoltad az excsajait? – ismét elpirultam.

-          Na tudod kit etess! De én akarom tudni először az infókat! – fenyegetett meg.

-          Jólvan Eva, tipli van! – mutattam az ajtó felé vigyorogva, mire a barna szépség tettetett sértődöttséggel el is ment.

Én pedig ott maradtam kétségek között. Valóban nem tudtam mit akarok Sergiótól csak azt, hogy nagyon jó vele. Annyira különbözőek voltunk és mégis teljesen hasonlóak. Fel sem tűnt, hogy a héten ma már negyedjére találkozunk! Repült vele az idő. Amikor csöngettek a gyomrom görcsbe rándult és borzasztóan izgatott lettem. Szinte szárnyaltam az ajtó felé. Kinyitottam és ott állt Sergio Ramos teljes életnagyságban. Percekig csak néztük egymást. Eszméletlenül nézett ki a világoskék ingben és a farmerjában. Közelebb hajolt, mire két puszit nyomtam az arcára, épp eltávolodtam volna, de megfogta az egyik kezem és megpörgetett maga előtt.

-          Csodaszép vagy! – mondta, mire annyira zavarba jöttem, hogy még a lakáskulcsot is elejtettem. Ciki volt! Miután balesetmentesen bezártam az ajtót és lejutottunk a lépcsőházból Ramos a vállamra tette a kezét és úgy sétáltunk egészen az utcasarokig.

-          Elárulod hova megyünk? – néztem fel rá.

-          Kis kíváncsi! – adott egy puszit a fejemre. Na tessék, el vagyok intézve. – A Cardamomoba megyünk! – úgy mondta mintha tudom kellene és isten bizony szégyelltem is magam, hogy nem tudom! – A leghíresebb flamenco hely Madridban. Ma este pedig Juan Carmona fog fellépni, a kedvenc énekesem – magyarázta, mire én csak bőszen bólogattam.

-          Táncolni is fogunk? – puhatolóztam.

-          Hát persze! – mondta magától értetődően. Ó jajj, reszkess Cardamomo jövök!

Miután megtudtam, hogy táncolnom is kell olyan érzésem volt mintha a vesztőhelyre mennék, de Ramos lelkesedése rám is átragadt. Taxiba szálltunk, ami körülbelül tíz perc múlva le is rakott minket a hely előtt. Rengetegen voltak! Mi viszont soron kívül bejutottunk, köszönhető Sergiónak és annak, hogy egész életében valami tök feleslegessel foglalkozik és ezért még pénzt is kap. Persze ezt az elméletemet nem osztottam meg még vele. Odabennt először csak azt érzékeltem hogy, nagyon meleg van, de aztán ahogy leültünk és alaposabban körbenéztem már határozottan tetszett a hely. Egy apró körasztalnál ültünk Sergióval az egyik sarokban a táncparkett szélénél.  Tekintetem az embereket pásztázta és csak arra lettem figyelmes, hogy Sergio keze az enyémre csúszik.

-          Kérsz valamit inni? – kérdezte, miközben az asztalunk mellett álló pincér felé intett.

-          Öhm…igen… - mondtam zavartan – legyen mondjuk ez. – böktem találomra a borlapra. Ahogy a pincér elment kihúztam a kezem Sergioé alól. A bőröm úgy égett, mintha tűzben tartanám.  A koncert nagyszerű volt, az ember egyszerűen nem tudott mozdulatlan maradni. Énis ütemre mozgattam  a lábaimat, amikor Sese elém állt.

-          Na, táncolunk? – nyújtotta felém a kezét, mire én vállat vontam és belecsúsztattam a kezem a hatalmas tenyerébe.

Kellemesen ringatóztunk a lány gitárzenére, tökéletes biztonságban éreztem magam Sergio karjai között, megmosolyogtató érzés volt, ahogy beleszuszogott a hajamba. Most először éreztem azt – letagadhatatlanul – hogy vonzódom hozzá. A karjai között lenni olyan volt, mintha ide születtem volna. A következő szám pörgősebb volt, egészen ügyesen tanultam a tánclépéseket és az önbizalmam is megjött egy-két ellesett mozdulat leutánzására…  balszerencsémre, ugyeanis egy óvatlan lépésnél szépen ki is fordult a bokám.

-          Áááá…basszusbasszusbasszus… - kaptam oda a fájó testrészhez valósággal éreztem, ahogy dagad.

-          Mi történt? – hajolt hozzám Sergio.

-          A bokám…asszem kiment, mondtam, hogy nekem nem szabad táncolni. Kétballábbal születtem. – Sese a derekamat átkarolva ültetett le a legközelebbi székre, majd jégért ment.

-          Jobb már? – nyomta a bokámhoz a ruhába csavart hűsítőt, mire én összeszorított szájjal bólintottam.

-          Asszem ezt le kéne vennem – kezdtem kioldani a cipőm pántját.

-          Jajj te… - fogta a kezei közé az arcom, miközben a fejét ingatta. – csoda, hogy még élsz!

-          Mondtam. – mosolyogtam.

-          Rá bírsz állni? – méregette a fájó testrészem, ami lassacskán teniszlabda méretűvé dagadt.

-          Szerintem igen, de kicsit érdekes lesz mezítláb flangálni az utcán. – jegyeztem meg, mire lehajolt és elkezdte kioldani a cipőjét.

-          Te mit csinálsz? – húztam fel a szemöldököm.

-          Szolidaritást vállalok veled – vigyorgott rám, majd valóban lehúzta a sportcipőit. – Na gyere! – segített fel a székből, de a bokám nagyon fájt, ha ránehezedtem. Ő azonban nem csinált ebből problémát. Úgy felkapott mintha csak kartonpapírból lennék. Ha azt mondtam, hogy a belépőnk elég hatásos volt, akkor az még csak meg sem közelítette a távozásunkat. Még a zene is elhallgatott, de Sergio a szemét le sem véve rólam vitt ki a bárból és meg sem állt a közeli parkban lévő padig, ahova óvatosan letett.

-          Hívok egy taxit – mondta, majd kicsit arrébb ment telefonálni. – Na rendben vagy? Mutasd csak! – jött vissza és leült mellém, majd óvatosan az ölébe húzta a lábam és szakértő szemekkel vizsgálta. – Szerintem nem tört csontod, de azért jó lenne, ha elvinnénk megröntgeneztetni. – egyetlenegy szónál maradtam le a mondatban. ElvinnéNK. Az a bizonyos királyi többes.  – Na miaz királylány? – nevetett fel.

-          Semmi. Jó most itt - dőltem hátra. Tényleg nagyszerűen éreztem magam, még a bokafájás is eltörpült emellett. Úgy tűnt mintha tökéletes lenne az életem. Tavasz volt, egy parkban ültem egy csodálatos férfival, aki kétségkívül képes volt velem mezítláb elgyalogolni legalább háromszáz métert. Boldog voltam.

-          Holly szeretnék neked mondani valamit. – nézett rám, majd vissza a földre. Percek teltek el, de még mindig nem történt semmi.

-          Mondd csak – biztattam, de csak megrázta a fejét.

-          Megjött a taxi! – elszomorodtam. Szó nélkül hagytam, hogy ismét az ölébe vegyen és elinduljunk, de Sergio nem ment sehova. Csak álltunk ott az éjszaka közepén a parkban. A távolból még hallatszott a flamenco és a levegő tele volt kellemes virágillattal. Annyira hihetetlenül giccses volt ez az egész, hogy muszáj volt tennem valamit. Úgy éreztem, hogy az embernek csak egyszer van az életében ilyen hihetetlenül mesébe illő pillanata. Mindkét kezem Sergio nyakába csúsztattam és egészen közel húzódtam az arcához. Éreztem, hogy a szívverése felgyorsul, már éppen elvesztem volna a barna szemekben, amikor lecsukódtak és végre az ajkamon éreztem a csókjának édes ízét és csak ekkor tudatosult bennem, hogy már milyen régóta erre vágyom.