Közjáték, merengés, epilóg, összegzés...?

Sziasztok!


Nos ez itt egy folytatásszerűség, vagyis inkább egy olyan "mineknevezzelek". Nem titulálnám 9. fejezetnek, mivel ahhoz túl rövid, de nem is tudtam tovább írni. Valahogy ez önállónak kívánkozott. Nem tudom, hogy fogjátok fogadni, mert én sem igazán tudom, hogy ez mi lett, kikívánkozott, szavak lettek a "papíron" és folytatás jellege is van. De nevezzük inkább vízválasztónak. Mondjuk hogy az eddigi fejezetek voltak az első rész és ezután jön a második. Meglátjuk, kíváncsi leszek a véleményetekre! Puszillak titeket!

Csak akkor esett le igazán, hogy mire vállalkoztam, amikor már egy öltözőben ültem és hatan ugráltak körbe.  Ikert rövid úton eltávolították mellőlem és egy másik öltözőbe kísérték. Gondolom lesz egy kis munkájuk, míg a sebeket eltüntetik róla.  Persze először megkérdeztük Senior Perezt, hogy lóghatok-e ma délelőtt. nem túlzok, oda meg vissza volt az ötlettől, hogy még a modell is egy Madridos legyen. Jellemző.

-          Akkor melyikkel kezdünk? A csoporttal vagy a páros fotókkal? – hajolt oda hozzám, az egyik asszisztens, mire csak megrántottam a vállam.

-          Fogalmam sincs, én csak amolyan beugró vagyok! – mosolyogtam, de a nő nem viszonozta, csak elfintorodott. nagyszerű, még egy ilyen, felállok a székről és engem többet nem lát.

-          Na akkor ezt vegye fel először – nyújtott oda nekem egy…khm…ruhácskát…

-          Ezt? Hát ez olyan pici, hogy alig látom és át is látszik – tiltakoztam, de a kezembe nyomták a ruhát és otthagytak. Na ekkor telt be a pohár. A ruhát levágtam a földre és seszó, se beszéd kicsörtettem a szobából, vagyis kicsörtettem volna, ha nem éppen Estebanba ütközöm olyan hévvel, hogy majdnem fenékre is ülök.

-          Hé, hát hova ez a nagy sietség – fogja meg a karom, még mindig rettentően közel állunk egymáshoz tisztán érzem a férfias illatát, ami teljesen elbódít és megfeledkezem az iménti dühömről.

-          Figyelj, nem nekem való ez a modellkedés én a paragrafusokhoz és a szerződésekhez értek, nincs nekem ehhez sem türelmem, sem alakom. Pláne nem, ilyen kis semmi ruhácskákban. Ne haragudj! – húztam ki magam a karjai közül, de nem engedett.

-          Mivel tudnálak meggyőzni? – kérdezte mélyen a szemembe mélyedve, mire elérte, hogy csak rá tudjak gondolni. Eszméletlen pasi volt. Életemben először és utoljára Sergiónál éreztem ezt.

-          Másik ruhával és egy nagy-nagy csokis capuccinóval. – mosolyogtam rá.

-          Vedd úgy, hogy el van intézve. – engedett el , majd elindult, de két lépés után visszafordult – és ne beszélj hülyeségeket. Tökéletes alakod van! Gyönyörű vagy! – kacsintott rám, majd eltűnt a folyosó végén. Azon voltam, hogy nehogy elhalálozzak spontán öngyulladás következtében. A tenyerembe temettem az arcom és mosolyogva megpördültem. Sajnos még éppen láttam, amint Sergio a folyosó másik oldaláról dühösen rámnéz, majd becsapja maga után az ajtót.Te jó isten! Mi lesz ebből!

A pályán összesen négyen voltunk. Iker, Sergio, Xabi és én. Sergio Xabival beszélgetett Iker pedig mellettem állt.

-          Bejön neked Esteban. – jelentette ki  vigyorogva, mire én megrántottam a vállam.

-          Jó pasi.

-          Csak Sergio meg ne tudja, eléggé nem bírják egymást – húzogatta magán az inget. Közben megjött a fotós és az ő kis pereputtya, majd Esteban is.

-          Remek, akkor először lövünk pár képet, felmérjük a fényviszonyokat. – magyarázott az idősödő fotós, aki elég kedvesnek tűnt.

-          Megtenné kisasszony, hogy odaáll Sergio mellé? Mellesnek mi még nem találkoztunk Alejandro Darevilla vagyok – nyújtotta felém a kezét.

-          Holly Spencer – mutatkoztam, be, majd kelletlenül Ramos mellé álltam, aki még mindig dühösen méregetett.

-          Remek, maguk nagyon jól mutatnak együtt – jegyezte meg Alejandro, majd ránk élesítette az objektívet és utasításokat adott.

Labda, kéz, le, fel, karold át, hajolj oda, hajolj el, nézz lágyan, balra a fejet…. éreztem, ahogy Ramos teste minden érintésemnél megfeszül, majd elernyed, és mikor elengedett még percekig éreztem az érintésének helyét a testemen. Nem tudtam rendesen összerakni az érzést, ami kavargott bennem, rémületesen vágytam rá fizikailag, viszont a szemem sarkából, mindig kipillantottam az engem néző Estebanra. Múlt és jövő, gondoltam. De a múlt most is nagyon-nagyon erősen tartott és nem eresztett. Még mindig ott égett a számon a hajnali csók, ami után úgy dobogott a szívem, hogy a helyéről majd ki ugrott. Egyik felem szinte könyörgött a kérdésért: te is ezt érezted? Nekedis ilyen volt? Míg a másik felem: nem érdekel, hagyj elmenni. nem kellesz nekem többet, csak fájdalmat okozol. Gépiesen követtem az utasításokat, de közben egészen máshol jártam, valahol a múlt és a jövő keskeny határán. Nem tudtam dönteni. Ott volt egyik oldalon Sergio életem szerelme, a férjem, aki ha a közelemben van eltűnik minden valóság, míg a másik oldalon ott volt Esteban, akit ugyan még pár órája ismerek, mégis levett a lábamról. A fotózásnak lassan vége lett én pedig leültem a hazaiak kispadjára. Nem akartam mozdulni innen addig, amíg nem döntöttem. Vártam, amíg összepakolnak és végül egyedül maradok a hatalmas stadionban. Éreztem, hogy nem leszek sokáig egyedül és végül igazam is lett. Ramos a melletem lévő helyre ült le, a térdein összekulcsolta a kezét és a pályát bámulta.

-          Régen hittél bennem. - mondta. Hogy milyen a hangja? Nem tudom eldönteni. De már nem is érdekel.

- Ahogy mondod: rég volt - emeltem ki a szót, hiszen ezen volt minden hangsúly.

- Furcsamód még mindig engem keresel.

- Csak tudnám, miért... Miért kell mindezt elviselnem? Miért nem lehetek végre boldog? Miért kell mindenkinek elfordulnia tőlem? Semmi rosszat nem tettem, hogy ezt tegyék velem. Mindenkinek joga van boldognak lenni, nem? - kérdezem egyre kétségbeesettebben.

- Mindenkinek magának kell megtalálnia a boldogságát.

- Ez nem igazságos - mondom valamivel nyugodtabban.

- Az élet talán az?

- Neked kell tudnod. - Hangom immár közömbös, tekintetem hideg. Érzem, hogy fájnak neki a szavaim.

- Azt hiszed, nekem nem fáj? Hogy hónapokig semmit sem éreztem, miután elhagytál engem?

- Sosem hagytalak el. Te választottad a másik utat és egyáltalán miért vagy itt? – néztem rá.

- Miattad.

- És mégis mit akarsz még tőlem? Hogy napról napra alázzam meg magam előtted, a nagy büdös semmiért?! Hogy másnap ugyanúgy szívjak, mint előtte? Egy idő után ezt megunja az ember, tudod?!

- Vannak bizonyos dolgok, amiknek meg kell történnie...

- De miért pont velem?! Sosem kértem túl sokat, csak nyugodt életet. Ne mondd, hogy ez annyira lehetetlen! Hosszú éveken át kerestelek, és mikor megtaláltalak próbáltam megváltozni, mindent megtettem, amit csak tudtam, mégis minden egyre csak rosszabb lett! - Nem szól semmit, és én is hallgatok. Próbálom visszanyerni legalább a higgadtság látszatát.

- Szerettelek és, bíztam benned. De a végén nem tudtam hozzád őszinte lenni, e nélkül pedig nem ment... Nem akartam nap mint nap hazudni, így inkább hallgattam. Néha már abban se voltam biztos, egyáltalán létezel-e, nem tudtam, mi a jó és mi nem, ki mond igazat, csak azt láttam, hogy kihasznállak. Te lettél volna az egyetlen menedékem, de hallgattam. Nem akartam, hogy újra csalódj bennem. Mint már annyiszor kellett - az utolsó mondatot már csak suttogja.

- Szükségem lenne rád. Jobban, mint bármi másra. De nem lehet. Még nem vagyok rád újra  kész - mondom visszanyerve a hangom. - Sajnálom. Talán majd egyszer...

- Talán - hagyja rám, majd hallgat. Túl sokáig. Már ránéznék, mikor hűvös fuvallat csap meg. Tudom, hogy elment.

Hosszú ideig nem mozdulok onnét, és még tovább tart, mire kicsorduló könnyeim felszáradnak.
 Belefáradtam ebbe az egészbe. Nem érdekel semmi, csak azt akarom, hogy végre vége legyen... Kezdődjön az új, jöjjön aminek jönnie kell. Felálltam, majd visszamentem az öltözőbe.